Képregény

Locke & Key luxuskiadás 1.

  • - svébis -
  • 2019. május 4.

Könyv

Joe Hill valószínűleg már sose mossa le magáról a „Stephen King tehetségesebb fia” epitheton ornanst, ám, úgy tűnik, nem is igazán bánja. Halad ő is tovább a jól kijárt horrorösvényen. Sok dolga nem akad, azonban meg kell hagyni, ehhez a zsánerhez nem árt a markáns fantázia. És azt hiszem, ez a titka Hillnek: a nem túl eredeti alapötleteket virgonc apróságokkal dúsítja.

Így tesz a hat nagyobb egységből álló Locke & Key képregényben is, amelynek luxuskiadása az első két könyvet, összesen 12 füzetnyi történetet tartalmaz kötve-fűzve, kartonáltan, dombornyomott védőborítóval. Guszta az egész, na, és amíg gyönyörködik az olvasó, hajlamos elfelejteni, hogy a történet azért nem egy nagy truváj. A Locke család tagjai, miután visszaköltöztek az ősi birtokra, különböző, ott talált kulcsokkal babrálnak, melyek a természetfelettire nyitnak ajtót. Persze – ahogy az lenni szokott – más is áhítozik ezekre. Közben a gyakran brutális horrort kellő rafináltsággal oldják Gabriel Rodriguez már-már karikatúraszerű rajzai. Nem billennek át a komikum térfe­lére, inkább csak elidegenítenek kicsit: pont annyira, hogy ne szálljon lelkünkre ború a tragédiáktól, és megmaradhassunk a kellemesen borzongató szórakozás színterén.

Mire ezt a kritikát megírom, valószínűleg már meg is jelenik a második könyv, aztán elvileg év végéig kijön a teljes sztori. Nem árt iparkodni, mert a képregény alapján készülő sorozathoz már javában zajlik a casting a Netflixnél.

Fordította: Holló-Vaskó Péter. Fumax, 2018, 320 oldal, 6995 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.