Ha Auschwitz után verset írni barbárság, vajon mit mondhatunk arról az írói kísérletről, amelynek célja egy auschwitzi lágerfelügyelő emberi arcának felmutatása? Nos, a kritikusok nem fukarkodtak a minősítésekkel, A felolvasót többek között „kultúrpornográfiának”, „holokauszt-giccsnek” és a „gonosszal való kollaborálásnak” is nevezték.
A felolvasó Hannája és Schlink legújabb regényének Olgája között akad némi hasonlóság – mindketten szegény sorból származnak, zokszó nélkül viselik a sorsukat, és semmi hajlamuk az önfényezésre –, mégis, a kettejük közötti különbség a legszembeötlőbb. Míg Hannának nincs rálátása a sorsára, Olga veleszületett bölcsességgel értelmezi a hétköznapi élet és a történelem összefüggéseit, és már-már idegesítő tévedhetetlenséggel és sztoicizmussal hoz döntéseket magánéleti és politikai határhelyzetekben egyaránt.
Bár az Olga sokkal inkább szerelmes regény, mint A felolvasó, az erotika nem sok teret kap benne. Olga egyetlen szerelme, gyerekkori pajtása ugyanis – egyáltalán nem önhibáján kívül – hamar kikerül a képből. Herbert olyan fickó, akit manapság valószínűleg ADHD-val, népszerű nevén hiperaktivitással diagnosztizálnának. Egy percig sem tud megülni a seggén, az önreflexiót hírből sem ismeri, és nagyjából annyi realitásérzéke van, mint egy három hónapos páviánkölyöknek. Hogy mit szeret benne mégis Olga? Valószínűleg csupán arról van szó, hogy a nincstelen, nem túl szép falusi tanítónőnek nem sok lehetősége adódik a szerelemre, így aztán azzal főz, amije van, és igyekszik a lehető legjobb fogást kihozni belőle. Nagy megkönnyebbülésünkre annyi azért kiderül, hogy a végtelenséget hajszoló, végtelenül korlátolt Herbert legalább szeretőnek nem volt csapnivaló.
Hogy hol van itt a fiatal fiú – érett asszony vonal? A kérdés jogos, és máris rámutat a regény számos gyenge pontjának egyikére. Az Olga ugyanis három részből áll. Az első rész narrátora a mindentudó, ám szenvtelen író, a másodiké az a bizonyos „fiúcska”, akire az idősödő, süket Olga életre szóló hatást gyakorol, a harmadik részben pedig maga a hősnő szólal meg az Északi-sarkról soha vissza nem térő szerelméhez írott leveleiben. A szemszögváltások dacára azonban – amelyek színtiszta írói melléfogásnak tűnnek – főhősünk sematikus figura marad, élete úgy pereg előttünk, mintha fotóalbumot lapozgatnánk, a regénynek nincs se íze, se bűze, a váratlan fordulatok nem szolgálnak igazi meglepetéssel, a könyv végére pedig elönt minket a giccscunami. Szegény Olga, jobb sorsot érdemelt volna.
Fordította: Szijj Ferenc. 21. Század Kiadó, 2018, 288 oldal, 3690 Ft
