Kádár János alatt még meg sem melegedett a főtitkári bőrszék, amikor a népjóléti konszolidáció jegyében az Építésügyi Minisztérium megbízást adott a balatoni regionális fejlesztési terv elkészítésére. (Bővebben: Tengerpart, pártutasításra, Magyar Narancs, 2015. május 28.) Arra, hogy egy tó és a kapcsolódó településrendszer egészét hosszú távon vizsgálják, nemhogy Magyarországon, de a világon sem volt példa a terv elkészítésével megbízott főmérnök visszaemlékezése szerint, ezért Farkas Tibor maga találta ki, hogy egy 100×100 méteres raszterhálón jeleníti meg a régió főbb problémáit és fejlesztési lehetőségeit. Képzeljük el a Farmville-t 1957-es kiadásban! „A szocialista központi fejlesztési-tervezési rendszer és az ötvenhatos forradalom utáni bürokratikus űr tette lehetővé, hogy Farkas Tibor és csapata azt a táji értékeket következetesen védő szakmai koncepciót megvalósíthassa, amit a Nemzetközi Építész Szövetség (UIA) Abercrombie-díjjal ismert el 1965-ben, elsőként a keleti blokk országai közül” – foglalja össze Wettstein Domonkos, a BME urbanisztika tanszékének munkatársa.
Vissza a jövőbe
A központi hatalom által támogatott átfogó tervet tehetséges hazai építészek egész sora váltotta valóra, az olyan kiemelt településekre fókuszálva, mint Badacsony, Balatonfüred, Tihany vagy Siófok. Sajnos a néhány megépült, európai színvonalú házat utolérte a bosszús idő. Callmeyer Ferenc nagyvilági Tátika étterméből kültelepi night club lett, Dianóczki János zseniális, kúp alakú betonlemezzel fedett, légies tihanyi hajóállomása pedig áldozatul esett a rendszerváltás utáni mediterrán őrületnek, ami leginkább az „egyéjszakás apokalipszis” mintájára írható le, csak itt láncfűrész és lángszóró helyett narancsbarna festékesvödrökkel és terméskőtapétával őrjöngtek büntetlen családapák. Wettstein Domonkos szerint a hatvanas évek épületeivel kapcsolatban nem csak a korszak ambivalens megítélése jelent veszélyt. Az egykor szezonális használatra szánt épületek a mai fenntarthatósági követelményeknek sem felelnek meg, márpedig egy rosszul elvégzett hőszigetelés legalább olyan pusztító tud lenni itt is, mint egy barokk palotánál.
Hogy pozitív példát is lássunk Tihanyban, a rév helyett a városi strand felé kell venni az irányt. Az Öregkikötő hasonló korú épületeit nemrég példásan felújította Farkas András, Sugár Péter és Földes László építésztriója, megtartva a hajószerű formákat és az eredeti anyaghasználatot. Például Bérczes István és Szittya Béla 1962-es postaépülete, amit egy három pontra támasztott, mindössze 5 centi vastag gömbszelet-héjkupola fed, most újra úgy fest, mintha csak az imént pottyant volna Jetsonék űrhajójából a partra.
Tihany az utóbbi években már-már versenyre kel az olyan nagyobb hagyományú vetélytársakkal, mint Balatonfüred vagy Keszthely, ám különben is jócskán kínál látnivalót a kortárs építészet és kultúra iránt érdeklődőnek. A 2013-ban átadott Kogart Múzeum a névadó budapesti intézmény problémáinak dacára állja a sarat. Bársony István épületének macskalépcsős oromfalai, szabályos kősíkjai kissé didaktikusan mondják fel a tihanyi leckét, de kiválóan illeszkednek a település nagyságrendjébe. Ez kevésbé mondható el Czigány Tamásék apátsági látogatóközpontjáról. A kolostortemplom közvetlen közelében elhelyezett, földbe süllyesztett épület a közelébe sem ér az egyébként kiváló győri építész korábbi munkáinak, a bejárat személytelen monolitja a kortárs építészettel kapcsolatos, leginkább elterjedt betonkockás közhelyekre erősít rá, a felületek kivitelezésének minőségétől pedig még egy sokat látott bölcsész is elpirul. Az a tény azonban, hogy Tihanyban ismert alkotók házain keresztül a kortárs építészet minőségi ellenpontjai jelennek meg, önmagában már elismerésre méltó.
Tulajdonosi szemlélet
De mi a helyzet másutt? Építészet terén hagyományosan az északi part áll jobban. A helyi hagyományok és a regionális kontextus újraértelmezésén alapuló túránkat folytathatjuk Koller József finoman formált tihanyi Levendula Házától, amely neve ellenére a Balaton-felvidéki Nemzeti Park látogatóközpontjaként működik, Krizsán András zánkai gyógynövényközpontjáig. A középkori eredetű református templomtól egy kőhajításnyira álló épület, homlokzatán a Balaton-felvidéki népi építészet absztrakt átiratával, talán a legjobban sikerült munkája az építésznek, aki az utóbbi években aktívan alakítja Zánka és a környék sorsát (ahogyan néhány évvel korábban Koris János Balatonfüredét). És itt nemcsak arra utalunk, hogy munkája nyomán rá sem lehet ismerni az egykori úttörőtábor főépületére, hanem arra is, hogy az ő vezetésével készült a Balaton-felvidéki építészet útmutatója is az aspiráns háztulajdonosok számára.
A Balaton arculatát ugyanis alapvetően a magánépítkezések határozzák meg, amelyekből vidékenként eltérő a mennyiség és a minőség. A Káli-medence az utóbbi években az utóbbi irányába mozdult el. Sajnos az olyan építészeti remekek, mint Vince László többszörösen díjazott, a nemzetközi sajtót is megjárt majorsága és Kis Péter visszafogott lakóháza Köveskál déli részén, a Kerékbár mellett egymástól pár száz méterre, elsősorban a tulajdonosok gyönyörködtetésére szolgálnak. Kicsit délebbre azonban Kis Péter irodája, a PLANT egy másik épülete kiváló példa a helyi hagyományok újraértelmezésére. A Laposa család pincészetének emelt ipari épület alaprajza a felette magasodó Badacsony bazaltorgonáinak természetes vonalvezetését követi, a nyeregtetős kialakítás a hagyományos présházakat idézi. A külső hófehér betonja és áttört fémlemezzel fedett nyílásai azonban kétséget sem hagynak az épület kortárs mivolta felől. A borfeldolgozót nemzetközileg is számon tartják: 2011-ben a világ legjobb ipari épületének választották az ArchDaily közönségszavazásán.
Ha minőségi környezetben vágynánk nívós alkoholfogyasztásra, ma – a tó történetében talán először – gazdag a kínálat. Az ország legkisebb borrégiójában, a Somló-hegy lábánál terül el a Szent Ilona Borászat és Kreinbacher Pezsgőpincészet. Ekler Dezső két ütemben, 2012–2014-ben elkészült épületei A gyűrűk urából ismert, fűvel borított hobbitlakok technó-futurista verziói – akárcsak a Laposa említett épületénél, itt is a táj jelentette a legfőbb ihletet a tervezőnek. A Szent György-hegy lábánál a Gilvesy Pincészet viszont a népi építészet léptékéből és felfogásából indul ki, nem véletlenül: Sajtos Gábor tervező az egykori Esterházy-birtok présházát és vincellérházát is felhasználta a tavalyelőtt átadott komplexumhoz. A látszóbeton megszaporodott számú hazai rajongóinak kötelező látványosság a beton nyeregtetővel fedett belső tér.
Messzi dél
A tó déli partján ritkábbak az építészeti látnivalók. Kalmár László és Zsuffa Zsolt lellei Konyári Pincészete még a Nagy Kortárs Betonmánia előtti évekből (2004) származik, ennek megfelelően téglából épült. Az egyszerű, mesterkéletlen épület szinte a vidéki pajták tömegformálását és kiképzését idézi – épp ez a látszólagos, valójában gondosan kiszámított könnyedség jelzi a tervezők hozzáértését. Szemléletbeli hasonlóságról árulkodik egy másik budapesti építésziroda, a Minusplus közeli étterme. A 2015-ben elkészült siófoki Víztükör bár és grill a második generációs fővárosi romkocsmák utolsó részletig megtervezett, mégis spontán hatású világát ülteti át a „tengerpartra”. Nem véletlenül: a tervezők többek közt a Prezi irodájának belsőépítészetéért feleltek, ha valakik, ők tudják, mi a tuti.
Ami biztos: nehéz lenne a régió építészetét definiálni. „A Balaton-part eltérő táji adottságokkal és összetett építési rétegekkel bír, ami megnehezíti a specialitások kiemelését” – summázza Wettstein Domonkos. A doktori kutatásának részeként létrehozott www.balatoniepiteszet.hu ennek megfelelően csak minőségben szelektál, és a legfontosabb középületek mellett a magánépítkezéseket is listázza. Látnivaló mindenhol akad – ne hagyjuk, hogy a lángos győzedelmeskedjen!
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatása mellett jött létre.
