Mi az, hogy déli part? - Utazás a Balaton körül 2.

  • Urfi Péter
  • 2016. június 26.

Lokál

Sokkal népszerűbb, mint az északi, mégis rosszabb a híre. De biztos, hogy csak a beach meg a buli járja az élet lapos oldalán? És mi történik, ha eltávolodunk kicsit a parttól?

„A Balaton északi és déli partja között, Tihany vidékét a vele szemben fekvő Zamárdi vidékével együtt kivéve, a népesség áramlása, kicserélése csaknem semmi, a Balaton víztükre a népeket nem kötötte össze, hanem inkább szétválasztotta; a Balatonnak tehát a mellette élő népek kialakulásában egészen más szerep jutott, mint más hasonló vízfelületeknek, amelyek a parti lakosság teljes összekeveredésének útjául szolgáltak, s ennek oka kétségtelenül a népesség kizárólagosan szárazföldi természetében rejlik.” Ez a nem mindennapi mondat olvasható Jankó János 1902-ben megjelent, A Balatonmelléki lakosság néprajza című munkájában. A két oldal tehát csak az elmúlt száz évben vált valami közös részévé. Előtte nem is létezett „északi part” és „déli part”, nem így gondoltak a Dunántúl középső részére: a balatoni turizmus beindulása előtt három jól elkülönülő vármegyét láttak ott, ahol mi most két összetartozó partot.

false

 

Fotó: A szerző felvétele

Szántód, partok, kasztok

A kapcsolódási ponton, a szántódi mólón állok, éppen indul a komp Tihanyba, és ahogy végigfuttatom a szemem az északi part vonalán, már sorolom is magamban az öblöket és a hegyeket, felvillannak a különböző városok képei a parton és a hátországban, a kis falvak és a kanyargós utak… Amikor magam mögé nézek, nem látok semmit, csak hosszú strandokat, lángost és diszkót. A déli part legfőbb értelmének – a régi gúnyos szólás szellemében – mindig azt tartottam, hogy innen jól lehet látni az északit. Meg azt is gondoltam, talán nem egyedüliként ebben az országban, hogy az északi part az ínyencek helye, a déli pedig a tömegturizmusé, ahol nincsen más, csak részeg fiatalok, rossz zene és csúnya szállodák.

Mélység és múlt nélküli területként élt a fejemben, ahol minden város ugyanolyan és semmilyen – de ezért csak a tájékozatlanságomat okolhatom. „Micsoda? Minden város külön világ volt, valóságos kasztrendszer alakult ki a 19. század végén! – meséli lelkesen Kovács Péter, aki sok egyéb mellett turizmustörténetet is tanított a Kodolányin. – Füreden nyaralt az arisztokrácia és a zsidó nagytőke. Világos és Lelle a katonatiszteké volt. Földvár a középnemességé, Fonyód, Bélatelep és Alsóörs az állami tisztviselőké. Keszthely maga volt a dzsentrifészek, ma is állnak a villák, amiket utolsó pénzükből vettek a fővárosból ideköltöző szerencsétlenek. És Siófok? Zsidófok! A bohémek, a művészek idejártak, ha Karinthy kilépett a Batthyány utcai házából, ugyanazokat az arcokat látta, mint a Hungária kávéház előtt.”

Amikor a Batthyány utcától a part felé sétálunk a kellemesen kihalt Mártírok útján, nekem a nyaranta minden este itt hömpölygő tömeg jut eszembe, a villogó fények, a bizsuárusok és a 90-es évek soha véget nem érő slágerei. Bozai Ágotának pedig azok, akikről az utcát elnevezték: a Balaton felé terelt zsidók, akiket vagy belelőttek a vízbe, vagy hajóra rakták őket a veszprémi gettó irányába.

Siófok, zsidók, cigányok

Bozai nevét műfordítóként ismerhetik, aki már évek óta a magyar irodalom egyik legnagyobb hiányosságát igyekszik pótolni: Joyce lefordíthatatlannak bélyegzett klasszikusát, a Finnegans Wake-et fordítja. Azért akartam meglátogatni, mert mindig is ilyennek képzeltem a vidéki polgárt: a szellem emberét, aki lokálpatriótaként aktív társasági életet él, politizál, jótékonykodik, és gondozza a nagy kertjét a régi családi villa körül. Neki persze semmi ilyet nem mondok, inkább hagyom, hogy végigvezessen a városon: a különböző korok nyaralóin, a belvárosba érthetetlen okokból beengedett diszkók körül kialakult katasztrófaövezeten, a szocializmus társadalmi rétegeit leképező szállodasoron és néhány újgazdag, vízparti vityillón. Elég hozzá egy óra, és már látom, hogy nem olyan egysíkú hely ez, és szívesen eltöltenék itt néhány napot.

Pedig még csak ekkor vágunk át a síneken, hogy megnézzük a város túloldalát. Alig pár száz méterre a jachtok és plázsok világától gyártelepet találunk, egy elfeledett zsidó temetőt és a cigánysort. A Mészáros Lőrinc utca (sic!) után kezdődik az igazi szegénység, de már előtte is földutak veszik körül a házakat, amelyeket nemrég elöntött a víz a rossz csatornázás miatt. Innen járnak az emberek mosogatni, takarítani a part menti szállodákba. Az év háromnegyedében persze nem sok munka van, nyáron viszont hatalmas a munkaerőhiány, mert a szakképzett dolgozók külföldre menekülnek a sokszor borzasztó körülmények elől. Bozai elmagyarázza az új nyelvi leleményt: az álláshirdetések visszatérő fordulata az „éves állás”: ez azt jelenti, hogy nem csak szezonra vesznek fel. Fellapozom a friss Szuperinfót, és már ez is bőven elég, hogy erős képet kapjak a balatoni vendéglátás problémáiról. Milyen szolgáltatást várhatunk például attól a helytől, ahol a szezonnyitó után a következő betöltetlen álláshelyek vannak, természetesen május 1-jétől szeptember 1-jéig: „Munkájára igényes szállodai és étteremvezetőt, felszolgálót, szakácsot, konyhai kisegítőt, takarítót, szállodai értékesítő marketingszakembert és karbantartót keresünk.” Akik a legrosszabbul jártak, azokat nem is látom, pedig élnek itt is hajléktalanok, akiknek hétvégén nincsen semmi ellátása… A Siófok Városért Egyesület – ennek a tagja Bozai is – ezért folyamatosan gyűjtést szervez, a siófokiak pedig eleget adakoznak, hogy meleg ételt oszthassanak a civilek.

Zamárdi, házak, migránsok

A turizmus persze homogenizálta a Balaton-régió lakosságát, és a két part már sokkal jobban hasonlít egymásra, mint a cikk elején leírt, száz évvel ezelőtti állapotában – de a Balatoni Fejlesztési Tanács megrendelésére készült szociológiai elemzés 2014-ben azt találta, hogy közben a helyi társadalom más térségekével összehasonlítva jóval bonyolultabb szerkezetűvé vált. Az állandó népesség mellett a 19. század végétől fokozatosan megjelentek a hazai nyaralótulajdonosok, a 20. század végére pedig mintegy 50 ország polgárai váltak a régióban ingatlantulajdonossá.

„A Quaestornak mi nagyon sokat köszönhetünk” – kezdi meglepetést okozva Kopeczky-Mester Márton, aki 16 éve ad el ingatlanokat. Azt mondja, 2010 óta nagy pangás volt, de az elmúlt évben újra megugrott a kereslet, és ezt ő részben annak tulajdonítja, hogy a nép befektetni vágyó, ám gyanakvó gyermekei a brókerbotrányok után inkább ingatlanba raknák a pénzüket. Azt is állítja, hogy megjelent egy olyan nyugati réteg, melynek tagjai saját elmondásuk szerint azért akarnak nálunk házat venni, mert úgy hallották, Magyarországon nincsenek és nem is lesznek migránsok.

Régen még más mozgatta őket: a 90-es évek közepétől a parttól kissé távolabb fekvő falvak jelentős részét vásárolták fel német és holland nyugdíjasok. „Az ő szemükben aprópénzért, néhány ezer márkáért lehetett csinos házikókat kapni. Kifejezetten az eldugott falvakra mentek rá, a nyugalomra. Őket nem zavarta, ha kocsiba kellett ülni a fürdéshez, pláne, hogy volt a környéken minden más is: termál, olcsó fogorvos és egy idő után kialakultak az ő külön kis közösségeik is” – vezet végig az aranykoron a Zamárdiban székelő, de az egész környéken aktív ingatlanos. A kétezres évek végére ez a korosztály kiöregedett, már nem tudott vagy nem akart idáig elautózni, a gyerekeiknek pedig nem volt elég izgalmas a Balaton. De állítólag még így is maradt minden faluban 20-30 nyugati nyugdíjas, aki egész évben itt él.

Mindazonáltal Kopeczky-Mester ügyfeleinek nagy része már budapesti. A drága ingatlanok, az 50–100 milliós házak is jól mennek, az abszolút sláger pedig a közvetlen vízparti telek és ház. Mivel kevés van belőle, ezért szerinte most már ugyanolyan státuszszimbólum, mint egy lakás a budai Várban – vagyis bármennyit lehet kérni érte. Az ingatlanos szerint a következő divat megint a parttól távolabbi részek felfedezése lehet.

Zala, Somogy, Zichy

Annál is inkább, jut eszembe, miközben áthajtok a Völgyhíd alatt, mivel tavaly megugrott az amúgy sem olcsó balatoni ingatlanok ára, és mivel az önkormányzatok – a legtöbb esetben igen helyesen – nem növelik az építési területek méretét, ezért már tavaly erős túlkereslet volt. Az északi part falvai, a rém trendi Káli-medence egyre inkább beletartozik ebbe a körbe, Külső-Somogy kevésbé.

Pedig ezek a dombok tudnak valamit. Nem mindegyik falu szép, de minden második hívogató. A vicc kedvéért a Zala nevű zsákfalut választom a somogyi dombsággal való ismerkedéshez. Kis völgyben fekszik, van neki patakja és egy híres festője. Itt született ugyanis Zichy Mihály 400 évvel azután, hogy családja birtokba vette a környéket. A kúria körül gyönyörű park, százéves mezőgazdasági gépek rohadnak benne. A park az út túloldalán folytatódik, de ezt a részt már feladták: tábla figyelmeztet a balesetveszélyre, mindent benőtt a gaz. A házban kiállítás, amihez szemmel láthatóan évtizedek óta nem nyúltak. A teremőr néni emlékszik rá, hogy a szocializmusban volt olyan, hogy 30 ezren jöttek ide havonta; most legfeljebb ezren. Szezonon kívül heti húszan. Pedig a kiállítás avíttságában is nagyon szórakoztató: a világjáró festőnek nem csak a rajzai és festményei, de egzotikus bútorai és fegyverei is láthatók, az utolsó teremben pedig ott áll a maga monumentalitásában a főmű, A rombolás géniuszának diadala. Alig fér el a négy fal között.

Földvár felé menet megebédelek a Kishegyen: a szőlők fölé három csábító étterem épített teraszokat az északi parti panoráma irányába. Május elején alig van ember, de az ebédidőben is erősen kapatos tulaj arra figyelmeztet, hogy nyáron előre kell foglalni, akkora az élet.

Visz, vadászat, luxus

Szemesnél megint a szárazföld felé fordulunk, és 10 percet sem kell menni, hogy egy domboldalra felfekvő kis falu csalogasson le a 67-es útról. Visz ugyanolyan elhanyagolt és ugyanolyan szép, mint Zala, éppen ezért nem álljuk meg röhögés nélkül, amikor egy tábla a „Chateau Visz” nevű vendéglátóhelyet hirdeti. Biztos nagyon „franciás” lehet az a „kastély”, kajánkodunk, és direkt behajtunk az erdő közepén tátongó kapun. A kapun túl azonban inkább a saját előítéleteink válnak nevetségessé: az angolpark közepén virító elegáns épület ugyanis pontosan az, amit chateau-nak lehet nevezni.

Hidvéghy Melinda és párja 15 éven keresztül figyelték, ahogy Katalóniában a mennyiségből minőség lesz, és az elitista konyhaművészet a semmiből teremt kultúrát és keresletet. Ez járt a fejükben, amikor eltervezték négy kastélyból álló szállodaláncukat. A tervet a 2008-as gazdasági válság után szolidabbra vették, és beérték egyetlen luxushotellel meg a benne üzemelő étteremmel, amit anno egy Michelin-csillagos séf indított útjára. A helyszín kiválasztásakor az egyik legfontosabb szempont a Budapesttől, vagyis az autópályától mért távolság volt: elmondható, hirdethető, hogy a fővárosból 1 óra 10 perc alatt ide lehet érni. A Jankovich grófok vadászkastélyát újították fel – bár talán enyhe kifejezés ez arra, ami történt, hiszen a boglári állami gazdaság által használt épület olyan állapotban volt, hogy amikor hozzányúltak egy gerendához, összedőlt az egész torony. A hotelt átjáró főúri nosztalgiától engem speciel kiver a víz, viszont az erdő közepén kortárs képzőművészekről elnevezett lakosztályokban lehet aludni – és az adott szobában természetesen ott lógnak Szotyory László, Vojnich Erzsébet és a többi névadók képei, az étteremben pedig Ámos Imre, Scheiber Hugó és mások mellett a somogysomi puszta szülötte, Iványi-Grünwald Béla festményei.

Amikor az ügyvezetővel beszélgetünk, elsősorban az érdekel, mit tud nyújtani ez a vidék az ő vendégkörüknek, vagyis mi a helyzet a luxusturizmussal, ám hamar nyilvánvalóvá válik, hogy elsősorban nem az számít, hogy mi van közel. Vadászatra és lovaglásra persze nem kell jobb a környező erdőknél, vitorláskikötők is vannak a déli parton, de rendes golfpálya már csak az északin van – semmi gond, akkor odaviszik a vendégeket! Előfordult az is, hogy budapesti opera-előadásra fuvaroztak valakit, aztán este vissza. Szembe kell nézni azzal, hogy a luxushotel vendégei nem feltétlenül a környéket választják, inkább magát a kastélyt, ami így lehetne szinte bárhol. Jellemzően valamilyen jeles alkalomra érkeznek hozzájuk belföldről egy hétvégére, külföldről 5-6 napra – és ezt bőven el tudják tölteni házon belül: a parkban, a wellnessrészlegben, az étteremben.

*

Minden valamirevaló Balaton-cikk végére kell valami tanítás arról, hogy mitől lehetne itt végre jó világ. A magam részéről hajlamos lennék megelégedni a somogyi dombsággal és elgazosult falvaival, mármint abban a következő évtizedben, amíg nem szállják meg őket a hozzám hasonló betolakodók. De az olvasó szerencséjére a már idézett Kovács Péter megajándékoz minket egy tuti megfejtéssel. (Kovácsnak éppenséggel van tapasztalata: ő alapította a Siófoki Turisztikai Egyesületet és a SióTV-t is, amely az ország első kereskedelmi tévéje volt, és élen járt a turisztikai reklám­szpotok készítésében. „Éjjel pornó ment rajta, reggel pedig imaműsor” – teszi hozzá büszkén.) Nos, mivel szerinte a Balaton időjárása abszolút kiszámíthatatlan, és ez a nyugati útikönyvekben is szerepel, hülyeség arra várni, hogy majd tömegével özönlenek ide két hétre a külföldiek – hiszen könnyen lehet, hogy abból egy hétig egyfolytában esik. Viszont vitorláshelyből hiány van Európában, a kontinens tavai gyakorlatilag megteltek. Mi tehát a megoldás? Gyorsforgalmi út kell Bécstől a Balatonig, hogy az osztrákok is leugorhassanak egy hétvégére, ha éppen jó idő van.

Tulajdonképpen erre rímel, hogy a tó egyik legsekélyebb részén, Balatonfenyvesen már át is adták az ormótlan nagy vitorláskikötőt, amitől kicsit lentebb viharosan kezdett el iszaposodni a teljes máriafürdői partszakasz. A fejlődést nem lehet megállítani.

Neked ajánljuk