Az esélyegyenlőségi törvény türelmes, hat évet adott arra, hogy (2005-re) minden közterületet és középületet akadálymentesítsenek, és azok a tolókocsiban ülő mozgássérültek által is járhatók legyenek. Gondoltuk, ha kimegyünk az utcára, nyilván lázas munkát láthatunk. Itt is, ott is mesterek dolgoznak, naponta jelennek meg új rámpák, liftek, felhajtók. Körülnéztünk, hogyan folynak a munkálatok.Gyug Ferenc mai tervei között egy autórádió, negyven deka darált hús és néhány üveg háztartási vegyszer vásárlása szerepel. A Gyömrői úti Dai Dong illatszer-nagykereskedés kellemes meglepetés a nem túl tolókocsibarát Kőbányán. A parkolóban nemhogy van fenntartott hely, de a mellette lévő is üres, így kellő méretű terület áll rendelkezésre az elvégzendő formagyakorlathoz. (A speciális parkolóhelyek azért szélesebbek, mert a gépkocsi mellett a tolókocsinak is el kell férnie az átüléshez.) Feri a vezetőülésben, a húszkilós kerekes szék darabokban mögötte (a könnyebb típusokat nem támogatja a társadalombiztosító). Átemeli magán a gépet, majd megkezdi az összeszerelést. Felkerülnek az extrák, a kerekek, a pedál. Ezután a ruháját beszennyezve átpréseli magát a lelógó gumiszalagokból álló zsilipen. Innentől nyert ügye van: a következő ajtó elég széles, így gond nélkül bejut.
Az üzletben
A polcok közötti folyosó kellőképpen széles, és van ölbe vehető kézikosár is. (A nagyobb szupermarketekben Feri nem tud mit kezdeni a guruló bevásárlókocsival, mert mindkét kezére szüksége van.) Megszerzi, amiért jött, igaz, a felsőbb polcok kínálatáról eleve le kellett mondania.
A kijárattól fél perc a hentesüzlet, de Feritől távolabb áll, mint gondolnánk. A parkolóban még védett övezetben gurul, ám elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb átkeljen a túloldalra. Közvetlenül a zebránál nincs lehajtó, ezért jelentős távot kell megtennie a forgalomban. ´ ugyan felugrat "nekifutásból" a hat-nyolc centi magas járdára is, de ilyen teljesítményre kevés mozgássérült képes. A hentes bejáratánál két lépcsőfok állja útját, innen már csak kiabálni tudna. Végül egy betérőre bízza kétezer forintját.
A Lurdy Házban a lift már a parkolóból indul, de odáig el kell jutni. A speciális parkolóhelyek mind foglaltak. Feri együttérzőn kérdezi az érkező sofőrt: "Elnézést, ön mozgássérült?" Az úr szerencsére jó egészségnek örvend, és a többiek szélvédőjén sem látni igazolókártyát. Végül a biztonsági őr talál olyan helyet, ahol a bal oldalon is marad szabad hely, s amit elfoglalni sem tudnának, mire visszatérünk.
A híradás-technikai osztályon Feri kérdi az eladót, ő mégis nekem válaszol. Feri elmondja, gyakori élménye, hogy a kereskedők nem tartják tárgyalópartnernek. Minél szembetűnőbb és szokatlanabb a testi fogyatékosság, annál valószínűbb, hogy szellemi elmaradottságot társítanak hozzá.
De itt az újabb feladat: pisilni kell. A nyugati stílusú és üzletpolitikájú plázákból nem hiányozhat a gyerekszobányi rokkantvécé. Az ember bemegy az ajtón, gurul négy métert, ahol beleütközik a csészébe. Az akadálytalan mozgás érdekében több ajtó már nincs. Így azonban széles rálátás nyílik a dolgavégzőre, ugyanis az ajtót belülről nem lehet zárni. A személyzet szerint ez azért van, hogy ha bárki bajba kerül, ki tudják szabadítani, noha az emberi méltóság megőrzéséhez egy csengő elég volna. Feri persze örül ennek a vécének is, mert máshol a kocsi még az előtérbe sem fér be, nemhogy a fülkébe. Sok helyen még éppen befér, de szemből nem tud átülni. Gondoljuk meg: ez még engedelmeskedő testtel sem volna egyszerű. Emiatt Feri maximum négyórás programokat szervez.
A forgalomban
Jakoby Judit lakásában minden polc, kilincs, villanykapcsoló alacsonyan van. Nincsen küszöb, a fürdőszobát is átalakították. Mégis úgy dönt, elhagyja ezt a biztonságos környezetet, és szórakozni fog. Igazi luxustevékenységeket tervez: múzeumba, moziba készül. Az éjszakai helyekről leszokott; a legtöbb pince, a legrosszabbak keskeny csigalépcsővel. Judit a Születésnap című film mellett dönt, és reménykedik. Telefonon érdeklődik a Művész moziban, melyik teremben adják a filmet, mert ha az emeleten, akkor másikat kell választania. (Sok mozgássérült iskolát is a lépcsők száma szerint keres, ezért van annyi bölcsész köztük - ez az ELTE új épületének köszönhető -, villamosmérnök meg alig.)
Egyelőre minden jól megy, a filmkezdésig Juditnak jut ideje egy tárlatra is, az Iparművészeti Múzeum szecessziós kiállítása érdekli. A negyedik emeleti lakásból ma már gyorsan leér az utcára, de nem volt ez mindig így. A régi építésű pesti bérlakások nagy részében van lift, de az ajtónyílás túl szűk ahhoz, hogy a szék beférjen, és a gombok csak álló ember számára elérhetők. Judit balul sikerült balatoni hétvégéje után nem sokkal a lakóközösség készíttetett számára egy alacsony jelzőtáblát is. A közfelfogást jól jellemző módon az ő tábláján már csak két gomb van: a földszintet és a negyediket jelző. Vagyis a szomszédok észrevették a problémát, törődtek a lánnyal, de minden jó szándékuk mellett leszűkítették a lehetőségeit.
A Ferenc körút messze van, ilyen esetben már buszra szállna az ember. Egy megálló erejéig rendelkezésünkre is áll a 26-os járat, egyike annak a tíz-egynéhánynak, amelyekben "megoldott" az akadálytalan mozgás. A tolókocsis áll a megállóban, esdeklőn néz. Sofőr kiszáll, a raktérből előhalássza és a lépcsőhöz illeszti a mobil rámpát. Feltolja a delikvenst, az utazóközönség drukkol vagy átkozódik. Csúcsforgalomban a tolókocsinak - mobil rámpa ide vagy oda - még ezeken a járatokon sincs esélye.
A mozgássérültek számára a metró - liftek híján - megközelíthetetlen terület (a kísérő nélküli élet a cél). Szerencsés a kerekes székes azon speciális fajtája, aki az Erzsébet téren lakik, és legkedvesebb szórakozása a gyógyfürdőzés, vagy gyakran akad dolga a Mexikói úton, mivel a kisföldalattinak csak e három állomásán helyeztek üzembe emelőszerkezetet. Pedig a BKV igyekszik; négy egyedi kialakítású busz is megrendelhető tőle, bár kapacitás híján főként csoportos és belvárosi kéréseket tud teljesíteni.
Judit (mint az épek többsége) nem kívánja a feltűnést, főként, ha annak forrása hátrányos állapota, inkább lemond a buszos kalandról, "gyalog" megy. A Nyugati pályaudvarig kifejezetten ellenséges a terep. Arra gondol, hogy kérdez néhány dolgot nyári utakkal kapcsolatban a Neckermann Utazási Irodában. Nem tud, két céltalan lépcső útját állja. Sebaj, akkor talán kitölt néhány lottószelvényt a körúti üzletben. Nem tud, mert egy lépcső itt is akad. Ahogy ő fogalmaz, a magyarok lépcsőmániások, még a hosszabb lépcsősort kiváltani hivatott liftekhez is néhány lépcsőfok vezet.
Elérjük a Nyugati téri aluljárót. Judit felszíni útja véget ért, itt csak az aluljárón keresztül engedélyezett a gyalogosforgalom. Logikus tehát, hogy lehajtónak lennie kell. Le is hajt rajta, de felhajtani már nem tud, a Szent István körút túloldalán találja az egyetlen lejtőt, a Teréz körút felé nincs ilyen, így a zebra nélküli úttesten, többsávos forgalomban kell átvágnia.
A gesztus jellegű törődés szép példája még az Örs vezér téri felüljáró, amelyen órákon át lehet fel-le mozogni - az egyik oldalon. Mire a másikra értek az építtetői, már elfogyott az empátia, oda nem épült lejtő. Ha az új üzletközpont megépül, talán azon keresztül lehet majd valamire jutni , de a Kerepesi úti járda és a HÉV-megállók akkor is megközelíthetetlenek maradnak. Legendás a Margit hídról a szigetre vezető lejáró is, ami olyan meredek, hogy lefelé még kísérővel is veszélyes, felfelé pedig visszazuhanhat az, aki egyedül indul neki.
Az akció
Mire a múzeumig elvergődünk, fogytán a kultúrszomj. Szerencse, mert a telefonközpontosok és a vécésnénik minden segítőkészsége mellett sem kapunk használható tanácsot, hogyan hagyhatnánk ki a lépcsőket.
Judit meséli, hogy az élete folytonos akció. Állandóan fel kell hívni magára a figyelmet. Hangoskodik, vagy alkalmi küldöncöket fogad fel, ha be akar jutni egy intézménybe. Visszatérő tortúra, amíg a biztonsági őrök csapatot szerveznek, előkerül a teherlift kulcsa, hátsó bejáraton, raktáron át vezetik. Az ő mozgása sosem a normál menet része, mindig jóindulatot, szívességet feltételez. Még sosem maradt a lépcső alján, az emberek segítenek, de ő azt szeretné, ha nem kellene segíteniük.
Hiába találták fel a tolókocsit, a mozgássérültek nagy része így is mozgásképtelen. Ha nem lenne, aki fel-le tolja, Judit csak a háztömb körül körözhetne: megakadna az első járdaszegélynél. Ha van is lehajtó, többnyire nem a kereszteződésben, hanem a mellékutcákban, ám sokszor azokat is kiiktatják a parkoló autók. Ezért sehova nem mehet egyedül, ami azért nyomasztó, mert nem mindig kívánna társaságot. Elemi igényei jelentős részéről is lemond inkább, mint hogy mások terhére legyen. Az a mozgássérült pedig, aki nehezen viseli, hogy magánéletébe jó szándékúak lépten nyomon kénytelenek beavatkozni - például biztonsági őrök és portások cipeljék az ölükben -, otthon marad.
Még csak nem is a többség önzése érvényesül a jelenlegi helyzetben, hiszen nincs szó érdekellentétről: az egészségesnek mindegy, hogy lépcsőn vagy rámpán ereszkedik alá. Hogy az épületek nem a törvény szerint épülnek vagy újulnak meg, annak az is oka lehet, hogy az igény ily módon rejtve marad.
H
Érdeklődésünkre, miért nincs rámpa a bejáratnál, az egyik orvosi rendelőben elmondták, azért, mert ide nem járnak tolókocsisok, évek óta egyet sem láttak.
Kempf Zita
