Egotrip
Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás
Összerezzent, ahogy ezt kimondta, körbenézett a szobában, ez a vészjósló, ám - fájdalmára - tényszerűen igaz közlés kitől is származhatott. Kitől, kitől: csakis tőlem, persze hogy. Mintha lenne még itt rajtam kívül ilyenkor valaki. Mintha volna arra szándék, indíttatás bárkiben, hogy velem gombolyítsa a fonalat, s személyemet nagy kegyesen tehermentesítve megossza velem az el nem kendőzhető, sajnálatos tényeket; közölje a diagnózist, kimondja felettem az ítéletet: számodra ez az autentikus állapot, igen - a külső körülmények lefedik a lényeged. Nem - ismertem be -, nincs velem ilyenkor már évek óta senki, csak én mondhatok ilyeneket, csakis én szembesíthetem magammal a helyzetet. A helyzet pedig - döbbentem rá - láthatóan elég súlyos, ha már a saját tulajdon hangomtól is megijedek. Igen, de ha mindezt tudom, mi több, le is reflektálom, hogy ezek szerint újabban magamban beszélek, miért nem nevetek ezen? Hogy tudja egy Németh Lajos - mintha nem holmi zaklatott időjós, hanem küldött, hírnök volna, vagy hóhér, bárddal a kezében, egyenesen - ennyire belém baszni az ideget? De annyira, hogy prognózisát azon nyomban sorsomra vonatkoztatom, s mint aki megőrült, egyetértőleg nyugtázom, fennhangon jóváhagyom? Kérdezett ez engem? Kíváncsi rám? Akart tőlem azon túl valamit, hogy közölje, milyen időre számíthatok? Na ugye. Meg egyébként is: hogy ha mindezt látom, ha tisztán érzékelem önnön nevetségességemet, akkor hogy nem vagyok az esték intézését illetően sikeresebb?