A nepáli Shanti Sewa Griha központban a lepra világnapja valódi ünnep, az év egyetlen fordított napja. A gyógyultak ünneplik, hogy leküzdötték a betegséget, hogy új otthont, barátokat, önbecsülést találtak. E napon ők látják vendégül a többieket."Fejenként beadunk 40 rúpiát (150 forintot), amelyből az ünnepi ebéd készül mindenkinek" - magyarázza büszkén Ganga, a lepraközpont egyik első lakója. Lelkesen mutatja, hogan készül majd az ebéd, ujjatlan kezével hevesen aprítja a levegőben az odaképzelt zöldséget, beledobálja egy láthatatlan üstbe, majd teátrális mozdulattal megkeveri az űrt.
A Shanti-történet egy német háziasszony elhatározásával kezdődött. Marianne Grosspietsch 1974-ben örökbe fogadott egy nepáli gyermeket, leprabeteg szülők gyermekét. Pár évvel később, az első látogatáskor szülei a leprától megvakulva már nem ismerhették fel a fiút. Marianne ekkor döntötte el, itt marad Nepálban. A Shanti csupán öt családból álló kis kézművesközösségként indult, de ma már 700 rászorulónak (harmaduk volt leprabeteg) megélhetést nyújtó intézményhálóvá vált. Minden saját erőből épült fel, hiszen a helyiek sokszor meg sem merik közelíteni a helyet.
A Shanti nem véletlenül épült mindössze 100 lépésre a hinduk szent helyétől, a Pashupatinath-templomtól, ide érkeznek ugyanis az ország minden részéből gyalogosan, rongyokba bugyolálva a leprabetegek, akiknek utolsó reményük a kéregetés maradt. Látva őket, tényleg a "tiszta lepra" kifejezés ugrik be, ám száz lépéssel távolabb mintha egy teljesen más világba érkeznénk: itt már a központ és a köré épült Shanti-telep színes házai állnak, mindenki mosolyog és elégedettnek tűnik.
A telep lakóira nézve nehéz elképzelni, hogy kényszerből vannak itt, hogy legtöbbjük mögött valóságos tragédia áll. Néhányan megpróbálnak ugyan hazatérni, de kevés sikerrel. Sokukat családjuk, egykori barátaik űzik el újra, és arra sincs idejük, hogy elmondják: "Várjatok, meggyógyultam!"
A rettegés foka
A látványos tünetekkel jelenkező betegség miatt világszerte rettegnek a leprásoktól, Nepálban azonban nehezíti a helyzetet az a hindu felfogás, mely szerint a lepra az előző életben elkövetett komoly bűnökért járó isteni büntetés, kiűzetés a társadalomból. Az is rontja a helyzetet, hogy szinte kizárólag a szegény, tanulatlan réteg tagjai közül kerülnek ki a betegek, mivel az éveken keresztül fogyasztott rossz minőségű ivóvíz, a hiányos táplálkozás, a mocsok következtében legyengült immunrendszer esetén tud csak kialakulni a betegség. Bár a lepra elleni gyógyszeres kezelés országszerte ingyenes, sokan évekig rejtegetik betegségük jeleit, és persze nem is tudják, hogy gyógyítható. A kasztrendszer pedig véglegesíti a zuhanást: a lepra örökre az érinthetetlenek közé taszítja a beteget: Nepálban ezer emberből hatan betegednek meg. Ijesztően magas szám, főleg annak tudatában, hogy a WHO 1996-ban az a célt tűzte ki, a leprát 2000-re véglegesen felszámolják, és ijesztően magas akkor is, ha tudjuk, hogy a problémák ellenére a betegek zöme még az idegkárosodás vagy ujjelvesztés előtt kezelést kap.
A betegségről az itteniek is csak annyit tudnak, ami közszájon forog - hiedelmek zagyva keverékét. Pedig a lepra ma már könnyen gyógyítható, ún "szegénybetegség".
Európában utoljára Norvégiában volt lepraepidémia a 19. században, itt fedezték fel a lepráért felelős Mycobacterium leprae baktériumot, a betegség kórokozóját, de ez a baktérium még a lepra által fenyegetett, elmaradott területeken is csak teljesen legyengült immunrendszer esetén tud szaporodni. A beteg hosszú inkubációs idő után fedezheti fel a lepra első jeleit, a fehér foltokat a bőrön, de még ez is következmények nélkül gyógyítható. Viszont ha évekig kezeletlenül marad, akkor következhet be az idegek elhalása az ujjak elvesztéséig, a vakság.
Amennyiben tehát a betegséget felfedezik, és orvoshoz fordulnak, a lepra teljes mértékben gyógyítható, pár nap alatt megállítható a terjedés, pár hónap alatt pedig teljesen kiölhetők a baktériumok a szervezetből. De sok esetben a segítség túl későn jön, amikor az elhalt idegek nem regenerálódnak, az ujjak nem nőnek vissza, örökre megbélyegezve az embert.
Innen? Haza?
A Shanti-telep gyógyult betegei is életük végéig leprásnak tekintik magukat. A kinti életre kevesen képesek, a legtöbben itt maradnak, mivel számukra a reintegráció csak a központ területén belül történik meg. Ha új beteg érkezik a központba, barátságosan fogadják, a kezelés után nem sokkal elkezd a kézműves műhelyek egyikében dolgozni, fizetést kap. Helyi boltjukban is árulják az így elkészített tárgyakat, de a legtöbb mégis Németországba kerül, ahol a szervezet saját boltjában és piacokon értékesíti őket.
A megnyitás után hamarosan kicsinek bizonyult a műhelyekből, kórházból, boltból, óvodából, irodából, és persze lakásokból álló központ, ezért pár éve megnyílt a Kathmandu-völgy egyik falvában a Shanti-falu, ahol az iskola, az orvosi rendelő és a kézművesműhelyek körül zöldséget, gyümölcsöt termesztenek. A Pashupatinath-templom melletti központból naponta iskolabusz viszi fel a gyerekeket az iskolába, de nem itt ér véget a gyerekekről való gondoskodás, néhánynak német szponzor szülőt is talál a szervezet, akik havi összeggel járulnak hozzá a legkisebb Shanti-tagok oktatásához, ruháztatásához.
A központ kórháza amolyan szegénykórház, jelenleg például csak két leprabeteget kezelnek, a többiek más bajokkal - egyebek mellett tbc miatt - kerülnek ide. Eddig több mint 120 000 járó és fekvő betegnek nyújtott ellátást mindössze két orvos és a fizioterapeuta, ráadásul a környékről is jönnek ide az emberek ingyen vizsgálatért és gyógyszerért. "Senkit soha nem küldünk el" - hangsúlyozza a központ fő elvét Marianne.
Nem csoda, hogy a faluból kevesen akarnak hazamenni. "A feleségem meg én együtt havi 4000 rúpiát (11 000 Ft) keresünk, gyerekeink ingyen oktatást kapnak. ´k már úgyis meg fognak tudni állni a saját lábukon" - magyarázza Krishna, korábbi leprabeteg.
Csakhogy mindez nem mehet a végtelenségig, félő, hogy a háló túltágul, és nem lesz képes elegendő védelmet nyújtani. Nem elég, hogy egy beteg ember általában egész családjával költözik ide, majd más alternatíva híján itt is marad, de egyre több egészséges kér és kap menedéket. Mindez eléggé megterheli a központ kasszáját, az itt készített tárgyakból származó bevétel messze nem elég a költségek fedezésére. A Németországból magánadományokból havonta érkező körülbelül 14 000 euró nélkül pár hónapon belül minden összeomlana, de az is kérdéses, meddig lesz ez az összeg elegendő. Pár évvel ezelőtt Kosovo, most Afganisztán "viszi el" a potenciális adományokat, további fejtörést okozva. A munkamorállal is gond van, semmi sem készül el felügyelet nélkül, a fizioterápia miatt ott lévő betegek soha nem tanulnak meg járni, mert a terapeuta inkább kocsit mos.
Majd a gyerekek
A központ munkaritmusát Marianne érkezése befolyásolja, aki kéthavonta érkezik Nepálba. Ilyenkor már csak mosolyog a friss festékszagon, ami azt jelzi, az érkezése előtti néhány nap alatt készült majd´ minden. "Olyanok, mint a gyerekek - futnak dolgozni, amikor meghallják a dzsipet, de ilyenkor tíz asszony kap fel egy pulóvert kötni. Látod, ez is az oktatás szükségességét jelzi, hogy megtanuljanak logikusan gondolkodni. Enélkül nem megy. A központ gyermekei számára a logikára építő oktatás elsődleges szerepet játszik. Persze nem egyetemistákat akarok nevelni, csupán az lehet a cél, hogy jó földműveseket, kézműveseket képezzünk, akik majd szüleiket is el tudják látni, mert nem szeretnék tíz év múlva egy öregek otthonát. A Shanti-faluban mezőgazdasági munka folyik. Jövőre még több földet veszünk, terjeszkedünk. Itt én igazából nem a beteg embereket segítem, számukra csak emberségessé teszem a kitaszítottlétet. Azt szeretném, hogy legalább a gyermekeik a lehetőségek teljes skálájából választhassanak. Ha a lepra ördögi körét megtörjük, nemcsak a baktériumot irtjuk ki, hanem táptalajával, a tudatlansággal, a rossz körülményekkel is leszámolunk."
Szász Balázs
(Shanti Leprahilfe Dortmund e.V.; bankszámlaszám: Deutsche Bank Dortmund 440 700 50 177 77 13)
