Áldozatok Magyar Narancs, 2026. február 26.
Az, hogy valaki a pedagógus pályát választja és ott is marad, nem származás és diploma kérdése, hanem elhivatottság, hiszen közöttünk is van nem egy többdiplomás kolléga. Az alsó rétegből származó gyerekek tanításához szükséges speciális képzést csak az tudná megtartani, aki maga is ilyen helyen szerzett gyakorlatot és sikereket ért el. Aki még nem dolgozott ilyen közegben, el sem tudja képzelni, hogy nap mint nap milyen nehézségekkel küzdenek a pedagógusok és a tanulni vágyó gyerekek. Valóban sok módszertani képzést el lehet végezni, és mi el is végeztünk. Kezdve a kooperatív, a KIP, a projekt módszertől az inkluzív, adaptív pedagógián át a resztoratív nevelésig. De nem találtuk meg a megfelelő megoldást. Mert a szükséges képzést mi tudnánk megtartani a tapasztalatunk és a több évtizedes gyakorlatunk által.
Az iskolák alaptanterve azonos. Mi különösen nagy hangsúlyt fektetünk a plusz lehetőségek, programok megteremtésére. A nálunk tanuló hátrányos helyzetű gyerekek otthon nem tanulják meg a szocializációhoz szükséges magatartásformákat, nem viszik ki őket a kerületből, nem ismerik a környezetüket. Ezért mi rendszeresen táboroztatunk, erdei iskolába, múzeumokba és állatkertbe, füvészkertbe visszük őket, hagyományőrző projekteket szervezünk, valamint a mai társadalmi és pedagógiai elvárásoknak megfelelően tanórákon csoportos és páros munkaformákat is alkalmazunk. A pedagógusaink délutánonként tanítási időn kívül csapatépítő jelleggel osztályprogramokat szerveznek, mesedélutánt, angol teaházat. Ezen kívül az érzékenyítésre is gondot fordítunk, és értelmileg akadályozott fiatalokkal szervezünk közös programot.
Egyetértünk azzal, hogy vannak olyan tanulóink, akik negatív családi mintát látnak, és néhányan ezt követik. Ilyenkor valóban még nagyobb szükség lenne segítő munkatársak támogatására. Sajnos, ez a mi intézményünkben egyáltalán nem működik. A kezdeti problémákat azonnal jelezzük az iskola szociális munkatársainak és pszichológusának, de a jelzéseink után semmi nem történt. Kértünk osztályszintű csoportterápiát, és többen próbálkoztak is ezzel, de kudarcba fulladt. A lelkes szociális munkások és iskolapszichológusok vagy sírva jöttek ki a tanteremből, vagy egy-két alkalom után abbahagyták a foglalkozásokat, és a pedagógusnak együttérzőn csak annyit mondtak, hogy „sajnállak, sajnos én nem tudok mit csinálni”.
A hatodikos diák szexuális bántalmazására vonatkozó ügyet az igazgatóasszony kivizsgálta. A kivizsgálás során kiderült, hogy egy negyedikes testvérpár találta ki az egészet, és erre hivatkozva próbálták magukról elterelni a figyelmet, mert nem teljesítették kötelességeiket. Akkor a hatodikos gyerekeket egyesével kikérdeztük, és szexuális bántalmazásról szó sem esett. A negyedikes tanulók bevallották, hogy csak ők találták ki az esetet.
A tanítási rend és az iskola elrendezése nem teszi lehetővé, hogy az óraközi szünetekben a tanulók az udvarra mehessenek, mert sok időt vesz igénybe az emeletről való lejutás, télen ezt nehezíti az öltözőből a kabátok felvétele. Így is sok időt vesz igénybe, hogy a tanulók egyik szaktanteremből a másikba menjenek. Emiatt néha még késések is adódnak. Délután minden tanuló kijut az udvarra. Valóban volt olyan osztály, amelynek tagjai egyéni órarend szerint tanultak, de mindezek a tankerületi központtal való egyeztetés után annak érdekében történt, hogy a többi tanuló lelki és testi épségét megóvják. Pont ebből az osztályból rohant ki az iskolapszichológus, és tette fel a kezét tehetetlenül az iskolai szociális munkás. Jelenleg ők azok, akik az iskola rossz működésére hivatkoznak, és kritizálnak. A cikkben szerepel, hogy igazgatóasszony ezt a kérdést tette fel: „Mit tettél te eddig az iskolában, a gyerekek nem lettek jobbak. Te sem tudtál mit kezdeni legnehezebb osztállyal.” Megjegyeznénk, hogy ez valójában így történt, és azt megjegyeznénk, hogy ennek az osztálynak az alsós és felsős – önök szerint „hozzá nem értő” – osztályfőnökei és pedagógusai versenyre készítették fel a diákokat, és kerületi szinten jó eredményeket értek el.
Az agresszív, társaikra nézve veszélyes tanulókat valóban egy-két tanórára kiemeljük a közösségből, ilyenkor szakképzett pedagógus foglalkozik velük, amíg megnyugszanak, és visszahelyezhetők lesznek. Ebből a cikkből is kiderül, hogy csakis magunkra számíthatunk, hiszen a szociális munkások és pszichológusok kezdeményezései mind kudarcba fulladtak. A pályakezdő pszichológusok közül sokan megfutamodnak. A Józsefvárosi Szociális Szolgáltató és Gyermekjóléti Központnak (JSZSZGYK) küldött jelzéseinkre nem kapunk választ. Például egy 2024-ben történt esetre most, 2026. február 26-ai keltezéssel kaptunk választ. Jelenleg is több olyan veszélyeztetett tanulónk van, akikről évek óta küldjük a feljegyzéseket, de nem történik változás, továbbra is a szülők helyett a nagyobb testvérek viselik gondjukat. Ezeknek a gyerekeknek a hiányzása bőven meghaladja az 50 órát, rendezetlenül és piszkosan járnak iskolába, a felszerelésük hiányos vagy nincs, étkezésre nincsenek befizetve, és nem is hoznak magukkal semmit. Igyekszünk elérni a szülőket, de több esetben nem működik az adott telefonszám. Amikor ezeket jelezzük, azt a választ kapjuk, hogy ők sem tudják elérni őket, adjunk mi telefonszámot és lakcímet. Ez egy valóban jól működő rendszer? Ennyit tud tenni a JSZSZGYK? Ennek az intézménynek a kudarca miatt okolja és vádolja a cikk az iskolánkat?
A cikkben említett videós esetet az osztályfőnök szabadsága miatt valóban nem azonnal jeleztük. Amint kiderült, az igazgató asszony azonnal megtette a megfelelő intézkedéseket. A sértettről és az elkövetőkről is évek óta küldtünk jelzéseket az elhanyagoltság, veszélyeztetettség miatt, mégis csak most került a JSZSZGYK látókörébe, és csak most érezték szükségét, hogy tegyenek valamit. Sajnos, nem a gyermek érdekében cselekedtek, hanem az iskola ellen. Miért? A tantestületünk célja, hogy a gyerekek iskolába járjanak, tanulói kötelezettségeiknek eleget tegyenek, hogy nyugodt, biztonságos környezetben olyan tudásra tegyenek szert, amivel későbbiekben érvényesülni tudnak az életben. A szülőket is emiatt emlékeztetjük kötelezettségeikre, és a hozzánk forduló szülőknek támogatást nyújtunk. Tanulási nehézség és magatartási probléma esetén a szakszolgálat segítségét kérjük. Úgy érezzük, hogy a tanulókat és a szülőket ellenünk hangolják. Igen nehéz dolgunk van. Tény, hogy akinek nincs elég lelki ereje és elhivatottsága, kilép a próbaidő alatt, és ezután sokan a személyes kudarcukat, frusztrációjukat a tantestületre vetítik. Nem a megfutamodás az erény, hanem az, ha valaki megpróbál helytállni, és próbálja bármi áron tanítani és nevelni az itt tanulókat. Mi, akik a Losiban dolgozunk évtizedek óta, mindennap megküzdünk a problémákkal, mindennap beszélgetünk a szülőkkel, mindennap megvigasztaljuk az elkeseredett gyerekeket és minden nap megvédjük a bántalmazottakat. Nem futunk el a nehézségek elől, és ha ma nem is volt nagy sikerünk, holnap ismét bejövünk az iskolába, és újra ezeket az „alsó rétegből” származó gyerekeknek próbáljuk megadni a szebb jövő lehetőségét!
a „Losisok”: Gaál Emőke, Rábel Margit, Pesti Noémi, Bohusné Nemes Krisztina, Harczi K. Andrea, Zentai-Varga Szilvia, Kerekes Gábor, Bodnár László, Tóth Viktória, Fejes Mónika, Balatoni Lászlóné, Benkő Klára, Kiss József, Nagy Zoltán, Soós Edit, Török A., Kiss Judit, Nikolettiné Nemes Katalin, Cakir Ilona (és még 4 aláíró, akiknek a nevét nem tudtuk elolvasni – a szerk.)
(Barabási Csilla Gabriella igazgatónő cikkünkre írt válaszát a magyarnarancs.hu-n tesszük közzé.)
