Kiskamaszként olvastam először a Point Pleasant-i molyemberről, és már akkor sem értettem. John Keel Idegen lények az űrből és időből című korszakos munkájában bukkantam rá a nyugat-virginiai kisvárost terrorizáló rém történetére:
a molyember szemei vörös golyóbisként izzanak az éjszakában, úgy repül, hogy mozdítania sem kell a szárnyait, néha csak ül a fák tetején, és néz,
máskor vitorlázva üldözi az útjába kerülő járműveket. Keel könyve teli volt farkasemberekkel, ufókkal, volt szó benne a Nagylábúról, és fel nem tudtam fogni, hogy találhat ki valaki olyan baromságot, hogy molyember. Miért nem inkább darázsember vagy moszkitóember, azok legalább csípnek rendesen, de hogy moly? Ami még repülni sem tud rendesen, és kinyírja magát az első gyertyalángban?
| ||
A molyember akkora marhaságnak tűnt, hogy azonnal elhittem, hogy igaz – lehetetlen, hogy valaki szánt szándékkal ilyen béna szörnyet találjon ki. Közben, mint mindig, amikor Amerikáról olvastam, irigy is lettem: nálunk az volt a legnagyobb esemény, ha kiáradt a Tisza vagy valaki meghalt a faluban, ott meg molyemberek röpködnek, fekete öltönyös fickók zaklatják a tanúkat, és
éjszakánként szentjánosbogarak helyett azonosítatlan repülő tárgyak világítanak az égen.
És ekkor még semmit nem tudtam a nyugat-virginiai Point Pleasant igaz történetéről.
Röviden összefoglalva, a négyezer-háromszázötven fős lakosságú Point Pleasant az amerikai paranormális folklór szívcsakrája: az 1966 novemberétől 1967 decemberéig tartó tizenhárom hónapban több megmagyarázhatatlan esemény történt a kisvárosban, mint egy egész X-akták évadban, ráadásul a hely történelmében is sötét titkok lappanganak. Ugyanis a molyember feltűnése előtt a helyi mendemondák szerint megátkozta egy indián törzsfőnök, majd évszázadokkal később Point Pleasanttól alig hétmérföldnyire felhúztak egy erőművet és egy lőszergyárat, amit a helyiek csak „TNT Area”-ként emlegetnek.
A második világháború idején a gyárban robbanóanyagot állítottak elő, amit a földbe ásott „iglukban” tároltak: ezek a fűvel fedett dombok azután is megmaradtak, hogy a gyárat leállították és az egész területét természetvédelmi körzetté nyilvánították. Közben persze megindultak a spekulációk arról, vajon milyen veszélyes anyagok szivároghatnak a lezárt üzemből a környező tavakba. Point Pleasant története tényleg elkezdett egy B kategóriás horrorfilmre vagy egy papírfedeles ponyvára emlékeztetni. Mintha a műfaj összes közhelye egyetlen városkában kelt volna életre.
Az indiánt, aki 1777-ben megátkozta Point Pleasantet Cornstalk törzsfőnöknek hívták.
Miután az 1774-es Point Pleasant-i csatában csapatai vereséget szenvedtek a virginiaiakkal szemben és megtörtént a békekötés, Cornstalk és szövetségesei semleges erőkként táboroztak a város környékén, szándékosan nem belefolyva az éppen kitört függetlenségi háborúba. 1777-ben az egyébként remek hadvezérként és szónokként számon tartott Cornstalk diplomáciai egyeztetésre ment a közeli Fort Randolphba, ahol amerikai katonák gyermekeivel együtt orvul meggyilkolták. A merényletet később maguk az amerikaiak is elítélték, de Point Pleasant számára ekkor már késő volt: terjedni kezdtek a pletykák, hogy Cornstalk utolsó szavaival elátkozta a várost.
Nem csoda, hogy 1966 őszén, amikor a TNT Area környékén lógó tinédzserek először pillantották meg azt a vörös szemű, ember alakú repülő valamit, rögtön Cornstalk átkára gondoltak. A következő hónapokban egyre gyakoribbá váltak a találkozások a molyembernek elkeresztelt jelenséggel: a lény hipnotikus, vöröslő tekintete visszatérő elem a történetekben, csak az apró részletek variálódnak. Valaki látta beszállni egy csészealj-űrhajóba. Mások szerint
egy háztetőn üldögélt, és ahogy maga köré vonta szárnyait, magányosnak és szomorúnak tűnt.
Találgattak, hogy mi lehet az: egy mutáns kócsag? Egy hatalmas bagoly? Angyal? Földönkívüli? Dinoszaurusz? Valami vicces kedvű feltaláló egy maga építette repülő szerkezettel?
| ||
A Point Pleasant lakóin elhatalmasodó molyemberlázat az is tetézte, hogy a gyanús eseményekkel egy időben a paranormális konteókban csak „men in blacknek” hívott alakok zaklatni kezdték az molyemberészlelésekről rendszeresen beszámoló újságírónőt. A fura, öltönyös fickók a visszaemlékezések szerint mintha nem értették volna a legelemibb emberi viselkedésformákat, rácsodálkoztak a golyóstollakra és a kézfogásra, illetve különösen vonzódtak a terhes nőkhöz és a kisgyermekes anyákhoz.
A molyember fénykorának az Egyesült Államok legnagyobb hídkatasztrófája vetett véget. Pontosan tizenhárom hónappal az első molyemberészlelés után, 1967. december 15-én összedőlt a Point Pleasantot Gallipolisszal összekötő, egyébként a budapesti Lánchídhoz hasonló szerkezetű Silver Bridge. Az 1928-ban felhúzott híd csúcsforgalom idején omlott az Ohio folyóba, a katasztrófában negyvenhatan vesztették életüket – Point Pleasant polgárai nem foglalkoztak többé a molyemberrel vagy ufókkal. Ahogy az egyik helyi lakos összefoglalja az Eyes of the Mothman című, két és fél órás (!) dokumentumfilmben:
nem érdekelte már őket a molyemberes hülyeség, csak békében el akarták temetni a szeretteiket.
| ||
| ||
A Silver Bridge tragédiája táptalajt adott további összeesküvés-elméleteknek. Az egyik szerint például a molyember, az ufók és a többi gyanús esemény kapcsolatban álltak a katasztrófával: erről szól John Keel The Mothman Prophecies című könyve és az abból készült, mára méltán elfeledett Richard Gere-film, a Megszólít az éjszaka.
| ||
Az Eyes of the Mothman a bénán újrajátszott jelenetekkel és elnyújtott kitérőivel a kriptozoológiai humbugok felé olykor felettébb fárasztó néznivaló, ám mégis kirajzódik belőle egy amerikai kisváros elképesztő története, amely mára leginkább a helyi művészek által készített szobrokban, képregényekben, a Molyember Múzeumban és a Molyember Fesztiválban él tovább. Meg az ilyen dokumentumfilmekben és önjelölt parakutatók fércmunkáiban, amikből ugyan nem derül ki, hogy mi a fene történt Point Pleasantben a hatvanas évek végén, mégis hipnotikus bizonyítékai annak, hogy néha, egy-egy kitüntetett pillanatban szétválaszthatatlanul egybemosódik horror, folklór és történelem.
| ||
____
Sepsi László (1985) író, szerkesztő, kritikus, elsősorban popkultúrával, zsánerirodalommal és filmekkel foglalkozik. Kötetei: Pinky (2016), Ördögcsapás (2017). Blogja, a Paratéka minden csütörtökön jelentkezik a magyarnarancs.hu-n.
