Viszonylag későn kezdődött meg az orkok emancipációja. A Gyűrűk Ura hagyományait utánzó és folytató fantasyszerzők közül kevésnek jutott eszébe, hogy kezdjen valamit a Jó és Gonosz Utolsó Nagy Ütközetének ágyútöltelékeivel, vagyis a több ezer fős orkhordával, melynek tagjait a műfaj hagyományainak megfelelően a Jó, a Fény, a Világosság erői kisebb genocídium keretében pusztítják ki az idilli fantáziavilágokból.
| ||
Az orkokat érintő súlyos faji előítéletek enyhítéséért a szerepjátékos kultúra tette a legtöbbet, például azzal, hogy az ork – a sötét oldal néhány más képviselőjével együtt – választható karakter lett a Dungeons & Dragons partik során. Mindez persze messze áll a megértő odafordulástól: az orkok itt is ocsmány, agresszív, gyakran disznókhoz vagy majmokhoz hasonlított vérszomjas humanoidok, akiknek az erőpontjai mindig magasabbak az intelligenciájuknál. Az ezredforduló videójátékaiban az ork nemes ellenféllé (Gothic-sorozat) vagy akár játszható karakterré (Warcraft 3.) vált, de néhány dolog továbbra sem változott. Az orkokat még mindig hidegen hagyja a technikai és társadalmi fejlődés, nagyobb szervezettségi szintek helyett törzsekben vagy klánokban élnek, és legnagyobb erényük természetközeli gondolkodásuk és tápos sámánjaik.
Ha minderről valakinek a rezervátumokba szorított amerikai őslakosok ugranak be, az nem a véletlen műve.
„Uram, mi legyen a járásképtelen sérültekkel?
Az ork tábornok vállat vont. – Hosszú menetelés vár ránk. Ők már történelem.
– Uram, nem hagyhatjuk hátra a sajátjainkat, uram!
Ashnak tábornok megfontolta ezt az új elképzelést, majd bólintott.
– Igaza van, kapitány. Ők nem történelem – ők a haditáp.”
Az első fantasyregény, ami fogyóeszközből főszereplővé emelte az orkot, Mary Gentle Grunts című munkája volt 1992-ben. A míves fantasy-nagyeposzokkal ismertté vált Gentle rajongói között a kötetet a mai napig némi értetlenség és viszolygás övezi, mintha egy uruk-hai büfögött volna bele a hobbitfalvai uzsonnába: a Grunts ugyanis fantasynek álcázott véres-mocskos háborús szatíra, teli a belezés és a kangörcsös bakahumor legveszettebb változataival.
Gentle a high fantasy ősközhelyétől indul: a Fény és Sötétség erői már megint az utolsó összecsapásra készülnek, és senkinek sincs kétsége afelől, hogy a csata végeztével az orkpopuláció újfent jelentősen meg fog csappanni. Ez utóbbi azért nem zárul az orknép kihalásával, mert ezekről tudvalevő, hogy felettébb szaporák. Készülődés gyanánt az orkok egyik vezetője kifoszt egy sárkánybarlangot, ahol viszont nem a szokásos kincseket leli, hanem – mivel ez egy dimenzióközi utazásra is képes sárkány volt – az amerikai hadsereg katonai felszerelését. Kalasnyikovokat, gránátokat, aknavetőket, helikoptereket meg pár könyvet az osztályharcról. Ráadásul tolvajlásuk miatt még egy átok is száll az orkokra: azzá kell válniuk, amit elloptak – innentől pedig az ágyútöltelékek belevágnak a kiképzésbe, hogy ork tengerészgyalogosokká lényegüljenek át. Meseországban ezután már egy háború sem lesz ugyanolyan.
| ||
A könyv 2013-as kiadásához írt bevezetőjében a szerző szembesít az orkkérdés művészi kihívásaival. Egyáltalán, mi egy ork? Gentle arra jut, hogy hazugság lett volna a „nemes vadember” toposzát ráhúzni a fantasy talpasaira, hiszen elég felütni A Gyűrűk Urát, hogy kiderüljön, ezek a lények vadnak vadak ugyan, de egyáltalán nem nemesek. Végül arra a definícióra jut, hogy az ork „egy elvetemült rohadék baszomnagy puskával”, ami nyomban az ötszáz oldalas kötet alapvetésévé vált, annyi elvetemült rohadékságot zsúfolva a Grunts katonásan pattogó mondataiba, amikhez képest az Acéllövedék tolkieni tündérmesének tűnik.
De Gentle munkája csak részben épül a fantasyhagyományok kaján kiforgatására, a Grunts másik fontos rétegét a direkt aktuálpolitikai áthallások adják az Öböl-háborúról, az amerikai demokrácia hekkelhetőségéről és persze az elnyomott kisebbségek – tehát orkok – kitörési lehetőségéről egy rasszista beidegződésekkel terhelt társadalomban.
„– Elhallgattál pár dolgot – folytatta higgadtan Magda –, például, hogy hány kicsi ork születik egyszerre. És hogy milyen gyorsan fejlődnek. Hat kicsi félorkunk szaladgál ott hátul, és az egyikük már beszél! Csak arra tudok gondolni, hogy az apjuktól tanulták az ilyen szavakat!
– Ugyan, szívecském, nincs jobb a régi módszereknél. Ó, azok a régi szép idők a Gödörben! – jegyezte meg Ashnak nosztalgiával telve. – A szardobáló versenyek… a gangbangek… Fald-Fel-A-Véznát… életem legszebb napjai voltak! Így válik valakiből igazi ork.”
Nem véletlen, hogy az első ork nagyregény szatírába torkollik: az orkok ábrázolása nyilvánvalóan politikai kérdés. A fantasy műfaja mindig is ragaszkodott egy mára már elavult, biológiailag megalapozatlan, és csak kulturális konstrukcióként létező emberi fajfogalomhoz, amelyben kiemelt fontosságúak az egyes rasszokhoz társított személyiségjegyek. A törpök hőbörögnek és baltát lóbálnak, a hobbitok teázgató kispolgárok, a tündék pedig szépek és fehérek. Ebben a rendszerben az orkokban sűrűsödnek mindazok az elképzelések, amelyeket a társadalom perifériájára szorított rétegeknek tulajdonít a közbeszéd. A jellegzetes bőrszín (az orkok általában zöldek vagy zöldesbarnák), az uralkodó hitvilágtól eltérő hiedelemrendszer (általában sámánizmus, bár Gentle orkjai mágia- és vallásfóbiások) és az állatias vonások (tehát egy faji eredetű emberalattiság) mind visszavezethetők a korábbi évszázadok rasszista diskurzusaiig.
| ||
Helen Young a Race and Popular Fantasy Literature című kötetének orkokkal foglalkozó fejezetében még ennél is finomabb orkügyi párhuzamokra mutat rá. Azzal egy időben, hogy a nyugati közbeszédben teret nyert a migrációs válság problémája, a kortárs fantasy orkjai is megváltoztak: az orkok már nem a periférián vegetáló, leszakadt kisközösségek, hanem egy hódító horda, amely tömeges vándorlásával készül elsöpörni az útjába kerülő kultúrákat. Ezt illusztrálja például, hogy az európai migrációs válság idején az interneten tömegével bukkantak fel A Gyűrűk Ura képeit a muszlim menekülteknek és az európai, köztük a magyar stratégiának megfeleltető, ellentmondásos orkmémek.
„– Biztos benne, hogy bízhatunk azokban az orkokban, uram?
– Persze, hogy nem bízhat bennük, közlegény! Ők orkok!
– Nem, uram. Úgy értem, ideológiai alapon, uram. Ha mi leszünk a proletariátus élcsapata, és lemészároljuk az elnyomó osztályokat – az elfeket, embereket, félszerzeteket, törpöket meg az effajta mocskot –, mindenki elkötelezettségében biztosnak kell lennünk, nemde, uram?
– Hogy minek az előőrse? Meg milyen Kiáltvány? Már figyelmeztettem, hogy szokjon le az olvasásról, közlegény! Higgye el nekem, mi mind – hogy mondják? – ideológiailag megfelelőek vagyunk.”
Ahogy Mary Gentle orkjai thrashmetált bömböltetve csapatják katonai dzsipjükkel a nagy fantasypusztaságban, könnyen ráismerhetünk azokra az elszegényedett rétegekre, akik számára a büszkeséghez vezető egyetlen útnak a katonai karrier tűnik. A Grunts elborult ötletekkel teli zúzdája pazarul ragadja meg annak a szuicid közösségépítésnek az extázisát, ahol az elnyomottak dacolása felülír minden józan belátást, és még sikerre is vezet.
Ha majd a legközelebbi videójátékozáskor kétszáz tapasztalati pontért kipucolhatok egy orkfészket, valószínűleg lesz egy kis lelkiismeret-furdalásom.
____
Sepsi László (1985) író, szerkesztő, kritikus, elsősorban popkultúrával, zsánerirodalommal és filmekkel foglalkozik. Kötetei: Pinky (2016), Ördögcsapás (2017). Blogja, a Paratéka minden csütörtökön jelentkezik a magyarnarancs.hu-n.
