Publicisztika

Augusztus derekán járunk, mégsem tudható, hogy a 2005-ös költségvetés fejlesztési és beruházási keretösszegei hogyan oszlanak majd meg a különbözõ tárcák között. A pénzügyminiszterként elsõ költségvetését író és a kormányfõ abszolút bizalmasának számító Draskovics Tibor eltökéltnek tûnik, hogy elsõsorban a kiadások visszafogásával az államháztartási hiányt a GDP 3,8 százalékára csökkentse. A szigorú fiskális szempontok érvényesítésére kitalált új rendszer - melyben a minisztériumoknak a fejlesztési projektjeikre a korábbi tárcaközi egyeztetés és bizottságosdi helyett a mintegy ezermilliárdos keret terhére pályázniuk kell a Pénzügyminisztériumhoz - ötletnek nem rossz, akár még mûködhetne is.

Mint nemrégiben örömmel értesültünk róla, polgártársaink, úgy is, mint magánemberek (teszünk rá, hogy az illetõk ún. vállalkozók-e, vagy sem), tonnaszámra tárolnak lakóhelyünk környékén robbanóanyagot. Ennek következtében derék és szorgalmas véreink külsõ segítség, gonosz terroristák, Al-Káida, Az-Zarkavi, ETA és IRA igénybevétele nélkül is képesek füstölgõ romhalmazzá változtatni egy békés kertvárosi környéket. (Amelynek lakói éveken át a szomszédban zajló legendás törökbálinti partik ellen tiltakoztak & jelentették fel a szervezõket, résztvevõket, bizonyítván, hogy a polgár, többek között a rendõrségi demagógiától vezérelve, képtelen felmérni, mik is környezetében a reális kockázati faktorok. Speciel a spangli nem robban.)

Vén, mint az országút, de ma is él, sõt virul. ' a líratörténet (egyik) nagy túlélõje: idestova nyolcszáz esztendeje, hogy a palermói udvar költõi kitalálták, éppen hét évszázada született Petrarca, aki híressé tette - s lám, a posztmodern irodalom szerepjátékokat és iróniát kedvelõ, utalásokra éberen figyelõ szalonjában nincs korszerûbb és elegánsabb, mint egy finoman megmunkált, fanyar szonett, s benne néhány gondosan elhelyezett, vájt füleknek szánt allúzió. Végy két négysoros strófát, illessz hozzá két háromsorost, és persze rímeljen a szerkezet - így hangzik a formai váz receptje a szakácskönyvek stílusában.

A Magyar Narancs kora nyári számaiban elõbb Benczes István és Szentessy Krisztián (Magyar tánc - borotvaélen, prímás nélkül, Magyar Narancs, 2004. június 3.), majd Neményi Judit érvelt egy, a hosszú távú gazdaságpolitikai szempontokat érvényesítõ, független fiskális tanács felállítása mellett. Ezeket a javaslatokat - a javaslattevõk jó szándékát nem vitatva - veszélyesnek találom a demokráciára. Mivel Benczes és Szentessy cikkére Dobrovits Mihály már válaszolt (A köztársaság lebontása ellen, Magyar Narancs, 2004. június 10.), ebben az írásban csak Neményi Judit utóbb született cikkének állításait fogom vitatni (Kire bízzuk a kasszakulcsot?, Magyar Narancs, 2004. július 1.).

Az a halovány, de mégiscsak létezõ remény, hogy Románia a közeljövben az Európai Unió tagja lehet, bizonyos értelemben csodákat mûvelt. A román értelmiség most ismét elégedett önmagával, sõt némileg az országgal is, melyet korábban - 1989 után is - rettenetesen kiábrándítónak és a felzárkózásra képtelennek látott. Nem az a lényeg tehát, hogy a lakosság a júniusi önkormányzati választásokon megleckéztette a kormányzó Szociáldemokrata Pártot (PSD), hanem az, hogy az emberek ismét képesek alternatívákban gondolkodni.

Vasárnap délután a Roma Polgárjogi Alapítvány és a Kecs-keméti Cigány Kisebbségi Ön-kormányzat közös szervezésében csendes ünnepséget tartottak a kecskeméti rendõrkapitányság épülete elõtt. Jakab Richárdra, a tíz napja rendõri intézkedés közben elhunyt roma fiatalemberre kívántak emlékezni gyertyagyújtással, szentmisével.

A szocialista pártban épp egymás vérit ontják a felek, a liberálisoknál meg közméltóságok és közpénzek obskúrus keveredése a legfontosabb téma: virul a koalíció. Pedig pirulnia kéne.

Néhány napja Hiller kultuszminiszter ünnepi beszédben elevenítette fel Ságvári Endre, a hatvan évvel ezelõtt tûzharcban agyonlõtt kommunista aktivista, antináci ellenálló emlékét - az egykori összecsapás (Gunfight at the Remíz Café) helyszínén, Ságvári másfél évtizede megrongált, majd helyreállított budai emléktáblájánál. A honi szélsõjobb fórumain erre heves komcsizás tört ki (valóban: Ságvári kommunista volt), s új elemként felvetõdött: az elvtárs nemcsak komancsnak, de terroristának is minõsítendõ (sõt, a szobordöntõ Göncz és Faludy is!), aki fegyvert emelt a törvényes hatalom képviselõire (konkrétan csendõr nyomozókra). Pedig nem is Ságvári, de Bajcsy-Zsilinszky volt az elsõ, aki a német megszállás után fegyverrel szállt szembe a letartóztatására sereglõ gestapósokkal, a törvényes magyar hatóság szövetségeseivel.

Az egyiknek megszüntették a "másodállású" hivatalát, a másik maga mondott le kormányzati tisztségérõl. Az egyik az úgynevezett diplomáciai családi körbõl érkezett, a másik "trágyajogászként" kezdte karrierjét a Jászságban. Ami közös bennük: zárványok saját politikai hátországukban, s pártjuk láthatólag nem nagyon tud mit kezdeni velük. Két teljesen különbözõ személyiség: Szanyi Tibor és Kis Zoltán.

Medgyessy Péter hiába reménykedett abban, hogy nagyobb konfliktus nélkül megússza a szocialisták EP-választási vereségét, amely csak másodsorban írható az MSZP belsõ viszonyainak számlájára. A kudarc elsõsorban a kormány tevékenysége feletti választói ítélet következménye.

A magyar történeti gondolkodás némiképp váratlan fertályai felõl érkeztek az elsõ és meglehetõsen vehemens támadások a Simon Wiesenthal Központ Utolsó esély akciójának általános irányába az elmúlt napokban. Tiszteletre méltó s lapunkban is több-kevesebb rendszerességgel megszólaló történészek, baloldali és liberális vezércikkírók emeltek szót Efrájim Zuroffék kezdeményezése ellen.

Ha az írógépet nem a kéz és a nyomda közti kapcsolatnak látnám, nem merném összehozni a könyvvel, az irodalommal. Hiszen egykor számlákat, ügyiratokat is készítettek írógépen, a szakszerûség oly világában, ahol egy-egy sok százezres üzletkötést nem lehetett volna Shakespeare szonettjének formájában kifejezni. Igaz, Mesterünk sem írógépelte halhatatlan drámáit és szonettjeit.

Alig kezdõdött el a költségvetési és adótörvénykezési szezon, a kormány és a két kormánypárt máris olyan helyzetet teremtett, amelyben képtelenség épeszû adótörvényt és költségvetést alkotni. Draskovics Tibornak nagyon össze kell kapnia magát, ha szakmailag is elfogadható módon akar rendet vágni az elképzelések kusza halmazában, de a jelek szerint lassan õ is elfárad.

Meneszti Gyurcsány Ferenc sportminisztert a kormányfõ, adta hírül a Népszabadság (kérdõjellel, természetesen). Gyurcsány maga terjeszti a lemondatásáról szóló híreket, közölte másnap a Magyar Nemzet (kérdõjellel, naná). Az MSZP-ben a nagyágyúk különbözõ variációkban szövetkeznek, de a végén úgyis a fiataloké a jövõ, már csak biológiai megfontolásokból is (mondja a Magyar Hírlap, bár az utóbbi konzekvenciáig nem jutott el). Tegyük hozzá a magunk értesülését: Gyurcsány a sajtóból tudta meg, hogy õsszel távozhat a kormányból. A Népszabadság a keddi számában aztán eljátszadozik a gondolattal, hogy forrásai esetleg csõbe húzták, és a kiszivárogtatással csupán tesztelni akarják a reakciókat, amik így, július közepén minden bizonnyal számosak és mérvadók lesznek.