E bölcs szavakat a visegradi (tudniillik a boszniai visegradi) tizenegy lukú hídról szóló híres regénybõl vettük kölcsön. Még mielõtt a január 8-i próbahangverseny, melyet a Nemzeti Filharmonikus Zenekar ad a mûvészetszeretõ közönségnek a Mûvészetek Palotája nevezetû monstrumban, s e hangverseny minden bizonnyal lelkes fogadtatása meg a fõváros, a nemzet új kulturális intézményét köszöntõ dicsénekek elhomályosítanák tisztán-látásunkat.
A Mûvészetek Palotája sem véletlen építmény. Nem véletlenül akkora, amekkora, nem véletlenül van benne olyan és annyi anyag, amennyi és amilyen; hátsó, a Lágymányosi hídnak támaszkodó frontja nem véletlenül emlékeztet leginkább valamely hatalmas tömlöcre. A tervek szerint három vagy kettõ vagy egy darab kulturális intézménynek ad majd otthont - a Filharmonikusokon, a nemzet reprezentatív zenekarán kívül egy magángyûjteményt, a Ludwig Múzeumot meg a Hagyományok Házát vinné oda a kormányzat. A bizonytalanság oka, hogy ez utóbbi kettõ nem szívesen költözne ki a soroksári prérire a Várból, illetve a Vízivárosból. Ennélfogva azt sem tudjuk, hogy pontosan miért fizetünk - mint ahogy azt sem tudjuk, hogy mennyit. Az épület költségeirõl kósza sajtóhírek keringenek csupán - 52 milliárd forintos végösszegrõl, amit hálája jeléül a köztársaság 25, netán 30 év alatt lesz majd kénytelen kipengetni a beruházás kivitelezõinek és hitelezõinek; meg arról, hogy az elsõ, 8 milliárdos törlesztõrészletet a költségvetés általános vérszegénysége okán már át is kellett ütemezni. Ez szédítõen sok pénz; de egy hangversenyteremért szédítõen sok pénz lenne ennek a fele is. Még akkor is, ha a kormányzatnak és a kivitelezõnek õszinte, feltáró vallomásban sikerülne eloszlatnia azt a gyanút, hogy az épület a kor uralkodó eszméjének állít emlékmûvet.
A túlszámlázásnak.
Az eredeti szerzõdést a kivitelezõvel még az Orbán-kormányzat kötötte; s ezt a szerzõdést nem bontotta fel az új szocialista vezetés. Hogy miért, azt a megállapodás ismeretének híján csak találgatni tudjuk. (Lapunk már megkérte szépen a kulturális minisztériumot, engedjen betekintést a dokumentumokba: reménykedünk.) Lehet, megtetszett nekik az elképzelés, és õk is azt gondolják a "kultúráról", hogy azt nagyon drága, nagyon nagy, nagyon jól felavatható épületekben kell mutogatni; és ha már van (lesz) egy ilyen, az sem baj, hogy a városközponttól távol esik, és hogy lasszóval kell majd fogni a látogatókat. Meg hogy ronda, mint a bûn. Lehet, a pénzügyi konstrukciót találták vonzónak: nem tudjuk, hisz nem tudjuk azt sem, mennyi az épület tényleges bekerülése, és mennyi az 52 (vagy akárhány) milliárdból a kamat. Ha nagyon jóhiszemûek vagyunk, még azt is el tudjuk képzelni, hogy a Medgyessy-kormány csak súlyos jogi és anyagi következmények árán tudott volna kifarolni Orbán és Demján üzletébõl. A kevésbé jóhiszemû képzelgés, hogy nem is akartak. Viszont ez esetben azt is kéne gondolnunk, hogy a 15 éve független köztársaság egyik legnagyobb volumenû beruházásának történetét a következõképpen foglalhatjuk össze.
Egy, a bennszülöttek furcsa politikai szokásait, provincializmusát, hiúságát, semmivel sem alátámasztott, ám határtalan ambícióit, valamint árát kitûnõen ismerõ vállalkozó gazdag külföldiek megbízásából és hasznára lehetetlen üzletekbe veri a bennszülöttek gyarmati sorból nemrég felszabadult kormányát. A cechet végül a kormányzottak fizetik, és nemcsak dollárban (fontban, frankban stb.), hanem azzal is, hogy bebizonyosodik: lehet ilyen üzleteket kötni.
A demokratikus intézmények romlásával.
