Tudniuk kell nekik, hogy én vezetem a show-t.
Tony Blair, 1988
Csató Pál 1834-ben kiadott német nyelvkönyvébõl származik az alábbi társalgásrészlet:
- Jó reggelt, húgom-asszony.
- Jó reggelt, bátyám-uram. Mint vannak otthon, a kedves hitves és a kisdedek?
(...)
- Mi hír van kedves öccse-uráról?
- Csakugyan Amerikában van a sógoránál.
- Még mindig nõtelen?
- Nem többé; sógor-asszonya írta ide testvér-nénjéhez, hogy öcsém négerleányt vett el.
- Mit? egy feketét? ha azt boldogult nagy-bátyám, kegyed édes-atyja, tudta volna, soha nem engedte volna, hogy onokáji, a kegyed unokatestvérei, feketék legyenek.
- A szín nem választja el a dol-got. Ki tudja, milly színûek valának eleink?
- Éj, hát nem tudja bácsikám származásfáját?
- Nem tudom, kik voltak õseim. (...)
- Úgy hát legyen gondja rá, hogy ük-unokái s legkésõbb maradéka el nem fajulván, szép fejérek maradjanak.
A reformkori nyelvkönyv (a rokoni viszonyok szókincsének gyakoroltatását célzó) példabeszéde és a Star Trek 1968. november 22-én sugárzott, 67. epizódja között - az eltelt 134 év dacára - az eszmei rokonság váratlan, finom szálai fedezhetõk fel. Az utóbbiban, a Platón mostohagyermekei címû folytatásban az Enterprise személyzete egy ismeretlen égitesten száll le, ahol egy olyan civilizációt talál, amelynek képviselõi Platón és Szókratész idejében menekültek a Földre egy elpusztult csillagról. Jelen bolygójukra - melyet Platoniusnak neveztek el - a görög civilizáció hanyatlásakor települtek. E lények pszichokinetikával mozgatják a dolgokat maguk körül. Itt most nem részletezhetõ okok miatt Kirk kapitány csapata összetûz a helyiekkel, minek eredményeképp a Platonius-lakók agyhullámaikkal különféle megalázó mutatványokra kényszerítik hõseinket. Többek között arra, hogy Kirk kapitány és Uhura hadnagy megcsókolják egymást.
Uhura hadnagy fekete nõ, Kirk kapitány fehér férfi. A Platonius-lakók szadista tréfája nyomán történt meg elõször amerikai tévé-képernyõn, hogy egy fekete és egy fehér ember összecsókolózott. A nyelvkönyvbéli négerleány és Uhura hadnagy a mintha-valóságban, a nyelvkönyvi társalgásban és a sci-fi sorozatban lesz fehér férfi kedvese. Mindkét esetben ráadásul még a mintha-valóságon belül is egy "nem igazi" valóságban történik a testi közeledés: a reformkori nyelvkönyvben a távoli Amerikában, a Star Trekben pedig akaratuktól megfosztva, a Platonius-lakók kénye szerint forr össze a fekete nõ és a fehér férfi.
H
Amikor a filmsorozatok, valóságshow-k, a popzene, a nyelvkönyvi példabeszédek és a valóság mintha-tartományainak az ördög tudja még, miféle formái közérthetõen megjelenítik a nagy társadalmi szimpátiák és ellenszenvek, a bizalom és a félelem dilemmáit és konfliktusait és az ezekre adandó reakciók választékát, fontos politikai és kulturális funkciót látnak el. A társadalom (azaz az "idegenek közössége") absztrakt normáit mindig a mindennapi élet gyakorlatai tesztelik. E kusza, ám a maguk módján makacs és rendezett rutinok döntik el, hogy a törvény meg a kultúra magasztos szabályai vajon falra hányt borsó, írott malaszt maradnak-e, vagy megélt, bensõvé tett normává lesznek. A tömeges fogyasztásra szánt kulturális termékek mintha-helyszínei pedig arra adnak lehetõséget, hogy e dilemmák bizonyos váratlan, kísérleti megoldásai eljussanak az emberek mindennapi életébe. Öcsém-uram és a négerleány esetét felmenõink nyelvóráikon mint saját életük eseményét beszélték el, Kirk kapitány és Uhura hadnagy pedig amerikai otthonok százezreiben smacizott a hatvanas években (míg a nagymama bele nem lõtt a képernyõbe a sörétessel).
H
A mindennapi élet kultúrájának és politikájának vizsgálata a hatalomgyakorlás finomhangolt irányváltásait is megmutathatja. A tömegkultúra hõsei mellé ugyanis a fogyasztói rajongás újabb alanyaként új szereplõk sorakoznak fel; a mintha-világok látszólag távoli területeket is kezdenek meghódítani. A marketingformált politikus produkciójáról beszélek, aki jobban szeret közvetlenül a szavazókkal, a saját elgondolása szerint kommunikálni, semmint kekeckedõ ellenzéki politikusokkal a közügyek megbeszélésének szokásos hely-színein, például a parlamentben. E politikusi szerep eredete abban a premodern elképzelésben rejlik, hogy a vezetõ (császár, király, miniszterelnök) személye, testének, egészségének állapota az egész politikai közösség sorsa szempontjából fontos lehet. A body politic (a király politikai szerepe) és a body natural (a király porhüvelye) kettéválasztása a XVI. századi Angliában a közeledõ újkor két újdonságát - az Isten kegyelmébõl uralkodó király személyének varázstalanítását, va-lamint az uralkodói és a közvagyon elkülönítését - valósította meg. Az azóta eltelt csaknem ötszáz év fõ tendenciája szerint a társadalom megszervezésének az a méltányos és egyben hatékony módja, ha a közügyeket, illetve az egyéni érdekeket a módszertani individualizmuson keresztül közelítjük meg, azaz ha a közhatalom mûködését vala-milyen módon a sok egyéni akarat összessége határozza meg.
Eme elképzelésnek szükségképpen feltétele a tájékozott és dönteni képes állampolgár. Ám ez a hathengeres, politikai hírekkel kelõ és fekvõ illetõ mindinkább virtuális, fiktív lénynek tetszik: s ezért ismét egyre fontosabb lesz a politikai vezetõ személye, illetve teste. A példákért nem muszáj messzire mennünk. Nem maradt hatás nélkül az elsõ szabadon választott kormány politikájára és megítélésére, hogy Csurka István Antall József betegségét beszállítmányozta a politikai küzdõtérre. Horn Gyula míves acéltiarája, melyet balesete után helyeztek fe-jére orvosai, a második kormány megalakulásában játszott - nehezen mérhetõ, ám nem jelentéktelen - szerepet. Torgyán politikai personájának kulcseleme volt a bort-búzát-békességet sugárzó kisgazda test, felsõ végén a végtelenre állított megaszájjal. A body politic (kormányzás) elsõ írásos említése (1532) után 468 évvel Minnesota büszke népe Jesse "The Body" Ventura egykori pankrátort választotta kormányzójának - és a 2008-as reménybeli Arnie vs. Hillary összecsapásról még meg sem emlékeztem.
H
E talán rejtélyesnek tûnõ bevezetõvel demokratikus közéletünk egy zavarba ejtõ jelenségét kívántam megközelíteni. Ahogy a vasreszelék kettõs legyezõformát ölt a mágnesre helyezett papírlapon, úgy rendezõdik a magyar politika - a pártok szervezeti felépítése és stratégiá-ja, a kormányzati politika, a pártok kommunikációja és a többi - azon kérdés erõtere szerint, hogy tudniillik "a Gyurcsányferi le tudja-e nyomni a Zorbánviktort kéc'zerhadban".
E szédítõen primitív meghatározottság õszinte kétségbeesésbe kergetheti a rendszerelmélet híveitõl a marxistákon, a közpolitika-tervezõkön, a szervezetszociológusokon, a politológusokon és a mentalitástörténészeken át az új institucionalistákig mindazokat, akik azt gondolják (beleértve többé-kevésbé engem is), hogy azért álljon meg a menet. Csak Bruce Willis szokta egy csapásra megváltoztatni milliók vagy nagyobb közigazgatási egységek életét. Mert amúgy, ha történik valami fontos a világon, az többnyire sok ember párhuzamos, ám jórészt koordinálatlan hangyamunkájának az eredménye. Meg hát lenne itt az az izé is, amit úgy hívnak, hogy társadalom. Ehhez képest Gyurcsány száraz lábbal kelt át az elõtte kettéváló szocialista párton, az ifjú homlokán hordozza a jelet: Ez megverheti Orbánt. Mindeközben a szocialista párt körüli érdekcsoportokat, az ifjútörököket, a királycsinálókat, a népi szárnyat, sõt, az alvadt struktúrákat meg a tarotpakli többi lapját meszsze hordja a szél. Vagy nézzük a népszavazást. Amikor is nem az történt, hogy a Fidesz korán robbantott a 2006-os választás elõtt, hanem épp fordítva. Valószínûleg úgy kalkuláltak: vészesen múlik az idõ, amíg nem késõ, le kell nyomni Gyurcsányt ahhoz, hogy legyen mibe beleverni az orrát a választásokig, és hogy kiderüljön, Medgyessy lecserélése csak a szocialisták balul sikerült kozmetiko-pánikreakciója volt. Más kérdés, hogy nem így történt, és a pánik szagát most inkább a Fidesz felõl fújja a szél.
H
Sokféleképpen beszélnek errõl a nyilvánosságtörténeti fordulatról, mely a közügyek intézésének bonyolult mechanizmusait a politikus személye köré szervezi - vagy legalábbis ezt akarja láttatni. Egyesek szerint ez egyszerûen vezérkultusz, politikai regresszió, az F és K pont - ferencjóska és kádárapánk - közötti egyenes meghosszabbítása; a karcosabb képzetekrõl nem is szólva. A politológusok elnökösödésnek (presidentialization) hívják azt a folyamatot, amikor a hagyományosan a pártrendszer keretei közt zajló politikai versengésben és a kormány munkájában mind meghatározóbb szerepet játszik a miniszterelnök. E változás ezeregy oka közül néhány Magyarországon is érvényes. A mind összetettebbé váló kormányzati politikának egyre fontosabb feltétele a frakciófegyelem; a szavazókat pedig egyre kevésbé befolyásolják a hagyományos pártkötõdések. A szaporodó médiacsatornák szemantikai-poétikai szükségleteit egy arc sokkal jobban kielégíti, mint egy tanácskozó küldöttgyûlés. Az sem véletlen, hogy a nagy tömegeket a tévé elé szögezõ médiaesemények, a képernyõn zajló történelem legfõbb témái is politikusok (gondoljunk Diana hercegnõre vagy Nagy Imre temetésére). A marketingtechnikákat alkalmazó választási és kormányzati kommunikáció számára létkérdés, hogy a politikai üzenet erõsítse (vagy legalábbis ne gyengítse) a szavazónak a fogyasztás és a reklám világából származó képzeteit; ezért egyre fontosabbá vált az üzenetet megjelenítõ személy fizimiskája, elõadó-mûvészi rátermettsége, testének állapota.
Továbbá. A politika intézményeivel szembeni állampolgári idegenkedést épp a politikus személye, szavai, élete, múltja - a teste ellensúlyozza. Eközben ez a Személy olyan - természetesen marketing-módszerekkel szerkesztett - értelmezési tartományt kínál fel, amelyben, mint valami politikai színházban, testet ölthetnek az emberek vágyai, érzelmei, okoskodásai, világlátásai. A politikus olyan avatar (a komputerjátékban irányított képernyõvitéz), amely vagy aki értünk, esetleg ellenünk harcol a társadalomnak nevezett, távoli, idegen virtuális világban. A politikus személye lehet képes arra is, hogy a politika szerkezetileg kódolt baljós jellegzetességeit (a képmutatást, a hazudozást) magával ragadó, vonzó képzetekké alakítsa át: a világ másmilyen is lehet, ha mi is akarjuk! A figyelem középpontjába helyezett politikus eljátssza a vi-lág állásáról szóló tanmeséket, a választópolgár pedig a produkció értelmezése, illetve értékelése révén vesz részt a közéletben. Ahogy a modernitás elõtt a király sze-mélye, azaz teste és lelke kötötte össze a földi és az égi rendet, manapság a mediatizált politikus köti össze a mindennapi életet a velünk élõ többi ismeretlen ismerõs, a nemzet, a társadalom életével. Az állam dolgairól megfontoltan nyilatkozó állampolgár mint fiktív közjogi lény ideája elenyészik; ehelyett a mindennapi ember számára is ismerõs normatív keretet kapnak a közpolitikai problémák. A közpolitikát performáló politikust pedig - személyiségét, élettörténetét, viselkedését, gesztusait, arcrezdüléseit figyelve - ugyanazoknak a készségeknek a felhasználásával ítélhetjük meg, amelyekkel a hétköznapi életben mérlegeljük a másik (ismerõseink, barátaink, munkatársaink, családtagjaink) hitelességét.
H
A mûvelt és figyelmes olvasó gyanakodva horkanhat fel e ponton. Hisz a közélet mégsem valami népszínmû, melyben a politikus amolyan imperszonátorként eljátssza a nemzeti sorskérdések megoldásának alternatíváit, a választópolgár pedig a színházi közönséghez hasonlóan lelkesedik vagy pfujol. Hisz a politika, a nyilvánosság és az állampolgárság itt felvázolt rituális, azaz nem módszertani individualista elképzelése hagyományosan és krónikusan alkalmatlan arra, hogy megítéljük: erkölcsös-e, szolgálja-e a közjót az, amit a politikus csinál.
Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a mediatizált, hõsközpontú politizálás ténye önmagában véve még nem dönt arról: vajon a hatalom gyakorlói a mindenkire érvényes szabályokat kizárólag saját hatalmuk gyarapítására használják-e, avagy ellenkezõleg, tiszteletben tartják a joguralom és a hatalommegosztás játékszabályait. A miniszterelnöki adminisztráció megnövekedésébõl nem következik automatikusan, hogy a közpénzeket ki kell csempészni a nyilvánosság felügyelete alól. Ha egy politikus jobban szeret a néphez beszélni, mint a képviselõkhöz, attól még nem kell feltétlenül elszabotálnia a parlamenti vizsgálóbizottságok munkáját. A vox pop MC politikusnak sem muszáj pártkommandóival elfoglalnia a többi hatalmi ágat, az állami adminisztrációt, a közmédiumokat. A magyar demokráciát önmagában nem rongálja az a tény, hogy manapság a választók nagy része a nagypolitikát leginkább két negyvenes, dunántúli származású, négy- vagy ötgyermekes, a sporthoz vonzódó családapa küzdelmeként látja.
Meg fogják érteni a lényeget így is. Sõt, lehet, hogy csak így.
