Így próbálta zsarolni Putyin a Nyugatot Ukrajna megtámadása előtt

Az orosz külügyminisztérium tavaly december 17-én két szövegtervezetet hozott nyilvánosságra a következő címekkel: „Egyezmény az Egyesült Államok és az Orosz Föderáció között a biztonsági garanciákról” és „Megállapodás az Orosz Föderáció és az Észak-atlanti Szerződés Szervezete tagállamai biztonságának szavatolására irányuló intézkedésekről”. Moszkvának ezekkel saját értelmezése szerint az a célja, hogy „jogi biztonsági garanciákat kapjon az Egyesült Államoktól és a NATO-tól”. Moszkva arra szólította fel az Egyesült Államokat és NATO-szövetségeseit, hogy haladéktalanul teljesítsék a követeléseit.

„A két szöveg nem valamiféle étlap, amelyből választani lehet, hanem kiegészítik egymást, és egészként kell tekinteni rájuk” – jelentette ki Szergej Rjabkov külügyminiszter-helyettes. A második dokumentum egyfajta párhuzamos garancia, mert „az orosz külügy­minisztérium tisztában van azzal, hogy a Fehér Ház esetleg nem teljesíti kötelezettségeit, ezért készült külön szerződéstervezet a NATO-országok számára”. Az orosz manőver lényege, hogy a NATO-t az Egyesült Államokon, az Egyesült Államokat a NATO-n keresztül kösse meg. Nincs miről tárgyalni, mindent en bloc el kell fogadni.

Egyes orosz médiumok, például a Vzgljad internetes újság máris diadalt ülnek: „A 2021. december 17. előtti és a 2021. december 17. utáni világ teljesen más. Ha eddig az Egyesült Államok fenyegette fegyverrel az egész világot, mostantól Amerika áll az orosz katonai erők fenyegetése alatt. Egy új korszak nyílik, új hősök jönnek, egy új Danyila Bagrov (a hazafias érzelmű maffiózó karaktere a népszerű A fivér című filmben – F. T.), aki felemeli súlyos öklét és beszélgetőpartnere szemébe nézve halkan újra megkérdezi: milyen erős vagy, amerikai?” – írja Vlagyimir Mozsegov publicista.

Összehangolt zsarolás

Az orosz zsarolás leplezetlen, s egyaránt irányul az amerikaiak és az európaiak ellen. Ha a Nyugat nem fogadja el az orosz ultimátumot, akkor Alekszandr Grusko külügyminiszter-helyettes szerint a „katonai és technikai alternatívával” kell számolnia. „Az európaiaknak is el kell gondolkodniuk azon, vajon el akarják-e kerülni, hogy kontinensük katonai konfrontáció színhelyévé váljon. Választhatnak: vagy komolyan veszik, amit letettünk az asztalra, vagy katonai-technikai alternatívával kell szembenézniük.” A szerződéstervezet nyilvánosságra hozatala után a NATO-célpontok elleni megelőző csapás lehetőségét (mint amilyeneket Izrael alkalmazott Iránnal szemben) Andrej Kartapolov volt védelmi miniszterhelyettes, a Duma honvédelmi bizottságának tagja is felvetette: „Partnereinknek meg kell érteniük, hogy minél tovább halogatják javaslataink megfontolását és a garanciák megteremtését célzó intézkedések elfogadását, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy megelőző csapás éri őket.”

A félreértések elkerülése végett Oroszország december 24-én Cirkon hiperszonikus rakéták „díszsortüzét” lőtte ki. Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője így kommentálta ezt: „Nos, remélem, hogy a (december 17-i – F. T.) jegyzékek meggyőzőbbek lesznek.” Vlagyimir Mozsegov hozzátette: „Hogy mik az érveink? Mindenekelőtt természetesen legmegbízhatóbb szövetségeseink – a hadsereg és a haditengerészet. Pontosabban a hiperszonikus Cirkon rakéta (az »anyahajógyilkos«, ahogyan Nyugaton gyöngéden nevezik), amely abszurddá teszi az Egyesült Államok repülőgép-hordozó flottáját. A Cirkon úgy töri fel a rombolót, mint egy diót, pár ilyen rakéta pedig elsüllyeszt egy anyahajót.”

A Szvabodnaja Pressza hírportálon megjelent cikknek már a címe is sokatmondó: „Putyin ultimátuma: Oroszország, ha azt akarjátok, 30 perc alatt betemeti egész Európát és az Egyesült Államok kétharmadát”; a szöveg pedig felteszi az i-re a pontot: „A Kremlnek tettekkel kell bizonyítania álláspontjának megalapozottságát. A »partnereket« valószínűleg csak kényszerrel lehet tárgyalóasztalhoz ültetni. Az Orosz Föderáció gazdaságilag nem tud versenyezni a Nyugattal. Marad a háború.” Konsztantyin Szivkov katonai szakértő szerint „ahhoz, hogy az Egyesült Államokat és a NATO-t tárgyalóasztalhoz ültessék, valamiféle szuperfegyverre van szükség. Jelen pillanatban Oroszország ezt a képességét még nem fedte fel az ellenfelei előtt. De létezik. Oroszország képes akár 100 megatonnás szuperfegyverek alkalmazására. Nyomatékosítanunk kell, hogy nem érdekel minket az Oroszország nélküli világ, amint azt Putyin egy ízben megjegyezte, és demonstrálnunk kell eltökéltségünket, hogy lecsapunk, ha a NATO bővül. És biztosak lehetünk abban, hogy ez után félni fognak. Semmi más nem állíthatja meg őket. Naivitás a diplomáciai eljárásokra hagyatkozni. Oroszország javaslatai csak demonstratív lépés, amely pusztán ahhoz szükséges, hogy máris radikális intézkedéseket lehessen tenni. Tessék, elutasítottátok őket, magatokra vessetek…”

 

 

Sok beszédnek sok az alja (2021. június 16.)

Mi a tét?

A nyugati sajtót olvasva az embernek az a benyomása támad, hogy nem történik semmi. Mintha a nyugatiak nem értenék, mi forog kockán. Azt hiszik, csupán Ukrajna sorsa dől el, ami kevésbé érdekli őket, mint Örményországé, legalábbis abból ítélve, hogy hány francia elnökjelölt zarándokolt el oda. Sok francia döntéshozó magától értetődőnek tartja, hogy Oroszország befolyási övezetet követel magának. Azokra a társaikra emlékeztetnek, akik 1939-ben azt hitték, hogy Hitler követelései Gdańskra korlátozódnak. Ám elég csak egy pillantást vetni a Moszkva által javasolt szövegekre, hogy megértsük, a tétek egészen mások.

Az orosz ultimátum szerint a következőket kell „jogilag rögzíteni: a NATO felhagy a (keleti – F. T.) bővítéssel; megszünteti a katonai együttműködést a posztszovjet országokkal; kivonja az amerikai atomfegyvereket Európából, és visszavonja fegyveres erőit a szervezet 1997-es határaiig”. Oroszország és az Egyesült Államok vállalja továbbá, hogy nem telepítenek külföldre nukleáris fegyvereket, és visszavonják a már telepítetteket, valamint felszámolják a területükön kívül telepített nukleáris fegyvereik infrastruktúráját. A NATO-államoknak javasolt egyezmény 4. cikke kimondja, hogy „az Orosz Föderáció és minden olyan részes fél, amely 1997. május 27-én az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tagállama volt, nem telepíti fegyveres erőit és fegyverzetét bármely más európai állam területére az 1997. május 27-én az ezen a területen állomásozó erőkön felül”. A 7. cikk pedig azt is pontosítja, hogy „az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tagállamai tartózkodnak minden katonai tevékenységtől Ukrajna, valamint Kelet-Európa, a Dél-Kaukázus és Közép-Ázsia más államainak területén”.

Mindez arra a tizennégy kelet-európai és balkáni államra vonatkozik, amelyek az elmúlt 24 évben a NATO tagjai lettek. „A moszkvai kezdeményezés a posztszovjet térségen kívül számos, Nyugat-Európa és Oroszország között fekvő országra terjed ki – elsősorban Lengyelországra és a balti államokra, amelyek azért kerülnek célkeresztbe, mert a 2016-os varsói NATO-csúcson hozott döntés értelmében az Észak-atlanti Szövetség további erőit telepítették oda” – írja a Ruszsztrat, vagyis a Nemzetközi Politikai és Gazdasági Stratégiai Intézet nevű, szerfölött hivatalos agytröszt. Már a közlemény címe is sokatmondó: „Az orosz kezdeményezés segíthet az amerikaiaknak abban, hogy csendben elhagyják Közép- és Kelet-Európát.” De nem csak erről van szó. „Az »alapvető biztonsági érdekek« fogalma és a rakéták hatótávolsága között felállított összefüggés arra kötelezi az Egyesült Államokat, hogy beszüntesse behatolásait a tengereinkre (elsősorban a Fekete-tengerre, de az északiakra is: a Balti-, a Barents- és az Ohotszki-tengerre), és hogy leállítsa az amerikai bombázók repüléseit Európa egésze és Ázsia nagy része felett (figyelembe véve a Tomahawk rakéták mintegy 1800 kilométeres valós hatótávolságát). Ugyanez vonatkozik Japánra is, amely számára a szerződés záradékainak elfogadása a megszállás végét hozza el, és az ország megtisztítását az amerikai támaszpontoktól” – fejtegeti idézett írásában Mozsegov publicista.

Összefoglalva:

az Egyesült Államoknak kínált megállapodás szerint „a felek kizárják a nukleáris fegyverek országhatáraikon túli telepítését, és a szerződés hatálybalépésekor az országhatáraikon kívül már telepített fegyvereket visszavonják a határaikon belülre”.

Pjotr Akopov a RIA Novosztyi hírügynökség honlapján (ria.ru) hírmagyarázatában rámutat: „Oroszország most nagyon világosan meghúzta a vörös vonalat. Ez nemcsak a NATO keleti bővítésének elutasítását jelenti, hanem – amint azt a szövetséggel kötendő megállapodás tervezete is kimondja – azt is, hogy a tagállamok »nem folytatnak semmilyen katonai tevékenységet Ukrajna, valamint Kelet-Európa, a Dél-Kaukázus és Közép-Ázsia más államainak területén.« Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok csak akkor fogja hazaszállítani atomfegyvereit, ha az angolszász világ­uralmi projekt végleg összeomlik, de nem árt előkészíteni a terepet. Ha a Nyugat nem akarja észrevenni a vörös vonalunkat (pontosabban, ha úgy tesz, mintha nem akarná észrevenni), akkor az elsősorban az ő problémája, nem a miénk.”

És mit kínál Oroszország a Nyugattól követelt engedményekért cserébe? Felajánlja-e a kivonulást Abházia, Dél-Oszétia, a Krím, a Donbassz területéről – ha már az 1997-es állapotok visszaállításáról beszél? Szó sincs róla. Viszonzásul annyit helyez kilátásba, hogy a továbbiakban lemond az Egyesült Államok biztonságának a fenyegetéséről. Erről viszont a hidegháborús vicc juthat az eszünkbe: „Ami a miénk, az a miénk, ami a tiétek, az lehet alku tárgya.”

Röviden: Oroszország azt követeli, hogy a NATO harakirit kövessen el, és az Egyesült Államok elégedjen meg a regionális hatalom szerepével. „Hogy a projekt követeléseit a diplomáciairól emberi nyelvre fordítsuk le, Amerikától azt követeljük, hogy vonuljon vissza Herkules oszlopain (azaz Gibraltáron – a szerk.) túlra, és üljön meg a »szigetein«, lehetőség szerint csendben. De facto ez azt jelenti, hogy (bármi is legyen a válasz ezekre a javaslatokra) a Pax Americana mint olyan, Oroszország számára megszűnt létezni” – írja Mozsegov. Így Oroszország egy csapásra megszerzi Európát. Nyugat-Európa országaira már most úgy tekint, mint amelyek a birtokában vannak, s számít az európai vezető elitek körében hosszú évek óta nevelgetett kollaboránsok körére; ezeknek épp most küldött erős jelzést azzal, hogy François Fillont nevezte ki a Szibur petrolkémiai óriásvállalat igazgatójává. Az amerikai támogatás híján pedig a Moszkva hegemóniájával szemben befeszülő „ruszofób” országoknak is meg kell hajolniuk. A Ruszsztrat szerint „Lengyelország és a balti országok persze nem lesznek boldogok. De valószínűleg csak ők ellenzik majd az amerikai kivonulást Közép- és Kelet-Európából. A többi »ifjúeurópai« pedig végül beáll az Európai Unió magjának az álláspontja mögé, hisz nekik nincsenek megingathatatlan oroszellenes komplexusaik.” Az eszmefuttatás szerint ez a „mag” „nem osztja a közép- és kelet-európai országok ruszofób, oroszellenes érzelmeit, tisztában van azzal, hogy elkerülhetetlen az amerikai kivonulás Közép- és Kelet-Európából, és nem akar beavatkozni”. „Ezért az Egyesült Államok számára jobb, ha megegyezik Moszkvával, miközben a közép- és kelet-európai biztonság szavatolásának problémáját az Európai Unió magjára, Franciaországra és Németországra hárítja, amelyek amúgy is az EU »stratégiai autonómiáját« forszírozzák” – kerekíti le az érvelést a Ruszsztrat. Rjabkov de­cember 18-án tovább precizírozta az elképzelést: „Kétoldalú tárgyalásokat javasolunk az Egyesült Államokkal. Ha más országokat is bevonunk, annak üres beszéd és szócséplés lesz a vége. Remélem, az amerikaiak tisztában vannak azzal, hogy mennyire megváltozott minden, és nem a jobb irányba”.

Moszkva arra számít, hogy az Európa sorsáról, de Európa kizárásával folyó orosz–amerikai tárgyalás demoralizáló hatással lesz Európára, és európai szövetségeseinek távollétében az Egyesült Államok megtörik, gyengének bizonyul. Az Európai Unió részt akart venni, ám Moszkva a kétoldalú formátumot erőltette Washingtonnal. Alekszej Puskov orosz szenátor magyarázata szerint az európai országok azért próbálnak részt venni a tárgyalásokon, hogy szabotálják azokat. Ám „az egyezmények jövője kizárólag Oroszország és az Egyesült Államok viszonyán múlik”. Kizárólag az amerikai hatóságok irányítják a harci gépeik repülését Oroszország határai közelében, és csak ők képesek rakétarendszereket elhelyezni Ukrajnában. Az európai országoknak viszont nincsenek olyan fegyvereik, amelyekkel Oroszországot fenyegethetnék, és nem is dönthetnek önállóan arról, hogy a saját területükön ilyeneket telepítsenek.

A Ribbentrop–Molotov-paktum mindig ott motoszkál a Kreml vezetőinek fejében. Ez státuskérdés is; és Putyin szinte megszállottan szeretné a Szovjetunió összeomlását visszafordítani. A Nyezaviszimaja Gazeta úgy látja, hogy „Oroszország a Szovjetunió örököseként, a második szuperhatalomként lép fel, s feljogosítva érzi magát arra, hogy azonos pozícióból tárgyaljon a Nyugattal”. Ha Putyin egyenrangú félként tárgyal az Egyesült Államok elnökével, azt is bebizonyítja az oroszok előtt: a nyomorult nyugatiak is elismerik, hogy ő a capo. A megalázottság érzése pedig, amit a despotizmus előtti behódolás vált ki, a nyugatiak megaláztatásának láttán nyomban eltűnik: lám, ők is meghajolnak Putyin előtt! A rezsim propagandája remekül játszik az érzelmek eme húrjain.

Miért ez az orosz ultimátum?

De mi vezette Putyint arra, hogy ilyen ultimátumot intézzen a nyugati országokhoz?

Mint mindig, az orosz magatartást az „erőviszonyok” gondos elemzése diktálja, amelyek a Kreml ismerői szerint most a nyugatellenes, revizionista erők javára billentek el. A Ruszsztrat weboldalán Igor Kazenasz tollából megjelent elemzés szerint 20 év háborús készülődés után az orosz pozíció erősebb, mint valaha: „A következő másfél évben Oroszország jelentősen módosítja a globális hatalmi viszonyokat. Oroszország jelenlegi történelmi helyzete kivételes. Az állam csodálatos módon felkészült azokra a nagy kihívásokra, amelyek a kritikus nyomás alatt előállhatnak. Hatalmas tartalékokat halmozott fel, beleértve az aranyat is. Megalkottuk és elindítottuk önálló pénzügyi és információs infrastruktúránk kontúrjait. A digitalizáció lassan behálózza az egész gazdaságot, és a versenyképesség új szintjére emeli. Ipari bázisunk, beleértve ebbe a rendkívül érzékeny csúcstechnológiai területeket is, rohamléptekkel fejlődik, a »technológiai szakadék« lassan eltűnik. Az élelmiszer-biztonság területén megszüntettük a függőséget. Az elmúlt úgy öt évben a hadsereg világelső lett. Ezen a téren a »technológiai szakadék« a mi javunkra változott, és csak növekszik… Ráadásul a globális inflációs robbanás energiaválságot okoz, ami az európaiakat sokkal előzékenyebbé teszi, és kizárja energiatermelésünk blokádját.” Ha pedig Oroszország és Kína összehangolja Ukrajna, illetve Tajvan elleni akcióit, „minden sokkal könnyebbé válik számunkra. És Kína számára is, hiszen a figyelem kissé elterelődik róla, ami még inkább szabad kezet ad neki…”. Röviden szólva „Oroszország visszanyerte súlyát a nemzetközi színtéren, és képes lesz feltételeket diktálni a nemzetközi biztonság alakításában”. A „csillagok és sávok hanyatló birodalmát” pedig oly mértékben gyengítette meg az LMBT, a BLM és a többi, hogy esélye sem lesz „túlélni egy kétfrontos háborút”.

Mert a túlfélen az Egyesült Államok példátlan válsággal néz szembe: elszabadult az infláció, ellátási zavarok támadtak, az elnök gyenge, és a társadalom sohasem volt olyan megosztott, mint most. Ennek következtében – elmélkedik Irina Alksznyisz a RIA Novosztyin – „Oroszországnak, akárcsak Kínának és a világrendszer megváltoztatásán munkálkodó más hatalmaknak most lehetőségük nyílt arra, hogy a nyomásgyakorlás fokozásával felgyorsítsák az Egyesült Államok elűzését a globális trónról. Bár a Nyugat jó ideje gyengül, a mostani válságok azt jelzik, hogy a folyamat szintet lépett, ezért ostobaság lenne nem megragadni ezt a lehetőséget. Különösen, hogy a magunk részéről befejeztük a saját – a nyugatiakkal szemben alternatív – mechanizmusaink és stratégiai eszközeink kiépítését, amelyek a nemzetgazdaság és a más országokkal fenntartott kapcsolataik zavartalan működtetését szolgálják, legyen szó árutermelésről, pénzügyi rendszerekről, az információ terjesztéséről és a többi”.

Ez indokolja tehát a Kreml fellépését: „Ez nem tárgyalási javaslat, hanem ultimátum – a feltétel nélküli megadás követelése. A Nyugat számára ennek csak tekintélyvesztés lehet a vége – vagy büszkén kiáll, és háborút indít Oroszország ellen. De a másik oldalon tapasztalható zavarodottság alapján ítélve, odaát nagyon is tisztában vannak ezzel.” A háborús fenyegetésről szólva Alksznyisz így folytatja: „A háború kérdésének maximális hangsúlyozásával és példátlanul erőteljes hivatalos retorikájával Moszkva azt nyomatékosítja, hogy Oroszország – erkölcsileg, technikailag és minden más értelemben – készen áll az események bármilyen alakulására. Azt pedig, hogy az oroszok valóban készen állnak az erő alkalmazására, ha szükségesnek tartják, az elmúlt években szerzett reputációjuk is alátámasztja. Emlékezzünk itt meg Vlagyimir Putyin szavairól, aki idén nyáron kijelentette: ha Oroszország elsüllyesztené a Krím partjainál végrehajtott provokációban részes brit rombolót, annak semminő komoly következményei nem lennének, s a világsajtó felháborodását nem szabad annak tekinteni. Nem, ezúttal a Nyugat fog fizetni.”

A háború persze nem kockázatmentes, amiről remélhetőleg az orosz katonák megpróbálják meggyőzni Putyint. Térjünk vissza Konsztantyin Szivkov katonai szakértő már idézett elemzéséhez: mivel az orosz hagyományos erők nem elegendőek, „Európa és az Egyesült Államok semlegesítését csak úgy tudjuk megoldani, ha nukleáris potenciálunkkal fizikailag megsemmisítjük őket.

Az Egyesült Államok és Európa fizikailag eltűnik. Szinte nem lesznek túlélők. De mi is megsemmisülünk.

Oroszországra csak azért várhat jobb sors, mert nagyobb a területünk, és nem lesznek képesek nukleáris csapásokkal az egészet elborítani. Ezért a túlélő lakosság aránya nagyobb lesz. Oroszország mint állam azonban egy nagyszabású atomháború után eltűnhet. Darabokra hullik”.

De térjünk vissza a december 17-i fordulóponthoz. A Ruszsztrat elemzései – és más anyagok – szerint a Kreml számára a Fehér Ház elhibázott politikája jelentette a startpisztolyt. Washington az afganisztáni megfutamodás után ősszel számos alkalommal küldte követeit Moszkvába, ami Putyin szemében még nyilvánvalóbbá tette az Egyesült Államok gyengeségét: „Magas rangú amerikai tisztviselők gyakran látogattak Moszkvába. William Burns CIA-igazgató novemberi látogatása volt a Fehér Ház magas rangú tisztviselőjének negyedik látogatása a genfi találkozó óta. Nem nehéz kitalálni, hogy a CIA-igazgató személyes látogatásának célja egyáltalán nem az volt, hogy követeléseket támasszon Ukrajnával kapcsolatban, ahogyan azt a nyugati média megpróbálta elhitetni, hanem az, hogy kompromisszumot találjon. A Fehér Ház, nemzetközi tekintélyének az afganisztáni sikertelen kivonulás miatti összeomlásával szembesülve, nagyon is igyekezett megegyezni a Kremllel.”

Burns 2021. november 2-án valóban találkozott az Orosz Föderáció Biztonsági Tanácsának titkárával, Nyikolaj Patrusevvel, és feltehetően Putyin elnökkel. Burns a Kreml egyik kedvenc figurája: 2005–2008 között oroszországi nagykövet volt, és „megtalálta a közös nyelvet Putyinnal. Burns józan és pragmatikus, mentes az amerikaiakra jellemző messianisztikus komplexustól; mindig is a NATO keleti irányú bővítésének elutasítása mellett érvelt”. Burns látogatását – a Ruszsztrat elemzője, Oleg Lagogyin szerint – Moszkvában annak jeleként értelmezték, hogy Washingtonban a megbékélés politikája érvényesül, ami a tét emelésére és „a stratégiai kezdeményezés megragadására” sarkallta a Kremlt.

E megfontolások forrásaként a lenini mélyréteget fedezhetjük fel. A nemzetközi rend letéteményesei az Egyesült Államok és európai szövetségesei voltak; és ők voltak a fennálló rendszer legfőbb haszonélvezői is, amely a hozzájárulásukhoz képest aránytalan előnyöket hozott számukra. A válság miatt hegemóniájuk hanyatlóban van, s az egykor „proletárnak” nevezett államok most orosz vezetéssel igyekeznek a helyükre lépni. Putyin itt is a hidegháborút játssza újra, mely ezúttal happy enddel kecsegteti.

Mi a teendő?

A nyugatiaknak először is úgy kell felfogniuk a helyzetet, ahogy van, bármilyen kellemetlen is ez a mi demokratikus államaink számára. Ehhez ki kell szabadulnunk az orosz hazugságok hálójából.

Az első hazugság Moszkva színlelt aggódása Oroszország biztonságáért, s a hivatkozás az állítólagos veszélyre, amit a vele határos országokba telepített NATO-rakéták jelentenének számára. A fent idézett szövegek ismeretében nyilvánvaló, hogy az Oroszország „biztonsága” miatti sopánkodás csak ködösítés, lévén magát a NATO-t is papírtigrisnek tekintik. A RIA Novosztyi cikke szerint „az atlantisták, minden étvágyuk ellenére, nem lépnek nyílt konfliktusba Oroszországgal, ezt nem akarják és félnek tőle. Még az angolszász stratégák értelmesebbje is felfogja, hogy a Nyugatnak nincs elég ereje ahhoz, hogy Ukrajnát sokáig a vonzáskörzetében tartsa, mert az orosz történelem (és a geopolitika) törvényei mindig működni fognak”.

Amikor Moszkva „biztonságról” beszél, akkor nekünk „orosz uralmat” és „büntetlenséget” kell hallanunk. A Kreml úgy tekinti, hogy minden, amit nem ő tart az ellenőrzése alatt, veszélybe sodorhatja a rezsimet. Ez jól látható az orosz belpolitikában: a szabadság oázisait az elmúlt évtizedekben sorra kiszárították.

Moszkva nem néhány NATO-instruktortól fél Ukrajnában, hanem a szabadságtól.

Lefegyverzett Ukrajnát akar, hogy megfélemlíthesse a kijevi lázadókat, és a nép által gyűlölt, következésképp teljes mértékben a Kremltől függő rezsimet juttasson hatalomra. Oroszország éppen azért engedte meg, hogy Alijev hadműveletet indítson Örményország ellen, mert Nikol Pachiniant az örmény nép választotta elnökké a Kreml bábjai ellenében. Ha Oroszországnak sikerül kiűznie az Egyesült Államokat Európából, Moszkva máris a nyugat-európai országok szabadsága miatt fogja magát fenyegetve érezni, és „Oroszország biztonsága” garantálásának ürügyén ugyanolyan elánnal próbálja majd szolgálójává tenni a mi sajtónkat, s felszámolni a mi demokratikus intézményeinket és a független pártjainkat, ahogy azt otthon teszi. Szergej Lavrov külügyminiszter már ma is megengedi magának, hogy lemondásra szólítsa fel Jens Stoltenberget, a NATO főtitkárát, aki szerinte „nem áll a feladata magaslatán”.

Búcsút kell mondjunk annak az illúziónak is, hogy Oroszországban pezsgő civil társadalom létezik, amely megfékezheti Putyin elnök harcias törekvéseit. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a hivatalos propaganda agymosása nagyon hatékony: a megkérdezett oroszok 50 százaléka a NATO-t és általában a Nyugatot tartja felelősnek a jelenlegi feszültségért, 16 százalékuk pedig Ukrajnát hibáztatja. A kevés megmaradt ellenzéki ritkán bírálja a külpolitikát, és fél szívvel ítéli el a Putyin-rezsim viszolyogtató sovinizmusát.

De fel kell áldoznunk a demokrácia szent tehenét is – jelesül a „párbeszéd” erényébe vetett abszolút hitet, amelyben pedig számos nyugati vezető osztozik a francia védelmi minisztertől, Florence Parlytől kezdve az olasz kormányfő Mario Draghiig. Moszkvával szemben ugyanis semmi sem veszélyesebb, mint ezek a csúcstalálkozók, amelyek vagy a paranoiát, vagy a nagyság és a hatalom mámorának téveszméit táplálják az orosz uralkodó elitben. Ha a Nyugat határozott, a Kreml arra a következtetésre jut, hogy el akarja pusztítani Oroszországot, ha meg engedményeket tesz, a Kreml azt szűri le, hogy gyenge, és fokozni kell a nyomást.

A legjobb politika Oroszországgal szemben nagyon gyakran a hallgatás és a távolságtartás: ne tegyünk semmit, ne mondjunk semmit, és tartsuk kezünk ügyében a fegyverünket.

Ha minden áron párbeszédet szorgalmazunk, különösen akkor, amikor Moszkva mint valami tébolyult túszejtő, fegyverrel tart minket sakkban, az csak a gyengeségünkről árulkodik, és a Kremlt az eszkalációra bátorítja.

Mindenekelőtt pedig hagyjunk fel azzal, hogy a hidegháborúnak érdemtelenül pejoratív felhangot adunk. Florence Parly nemrégiben kijelentette, hogy a nyugati országoknak el kell kerülniük az Oroszországgal szembeni konfliktus elfajulását, nehogy új hidegháborút provokáljunk ki. Amíg ezeken a fogalmi kereteken belül maradunk, Oroszország győzni fog. Soha ne felejtsük el, hogy a hidegháború 1946-ban kezdődött, akkor, amikor a Nyugat felhagyott a Sztálinnak tett engedmények politikájával – és azután, hogy hagyta, a közép- és kelet-európai országokat a szovjet zsarnok megszerezze magának. A hidegháborúnak köszönhető, hogy Nyugat-Európa országai megőrizték szabadságukat.

Az 1946–47-es esztendők tanulságai ma is aktuálisak. A hidegháború úttörői a britek voltak, akik az angol–francia mag köré megszervezték a nyugati tömböt, és meggyőzték az izolacionizmustól megkísértett amerikaiakat, hogy maradjanak Európában. A francia, az olasz és a belga kormány 1947 tavaszán felmentette a kommunista minisztereket, mivel tudatában voltak annak, hogy milyen veszélyt jelent Moszkva európai ötödik hadoszlopa. Ez az egyértelmű hajlandóság a Sztálinnal szembeni ellenállásra végül rábírta Washingtont, hogy elkötelezze magát az európai biztonság mellett. E tapasztalatból ma is levonhatnánk a tanulságokat, ahelyett, hogy gyerekes háborúba bocsátkozunk Nagy-Britanniával. Az 1938-as müncheni egyezmény után a Nyugat szégyellte, hogy Csehszlovákiát Hitler prédájául hagyta. Ma gyáván cserbenhagyjuk Ukrajnát, de még csak fel sem fogjuk a szégyenünket, sem azt, hogy milyen veszélyt jelent, ha engedünk az agresszornak. Az angyalok neméről vitatkozunk, mint a bizánciak, miközben az oszmán csapatok már a városfalakat rombolják.

A szerző Oroszországgal és a Szovjetunió­val foglalkozó történész, a Sorbonne tanára. Többek közt egy Berijáról szóló életrajz, valamint a putyinizmusról, az orosz geopolitikáról és a Szovjetunió utolsó éveiről szóló könyvek szerzője. Ez az esszéje a Desk Russie honlapon jelent meg december 30-án. Fordította: - dha -