A háború elméletéről és a háborús stratégiákról szóló modern elméleti munkák sorában mind a mai napig talán a porosz katona, Carl von Clausewitz A háborúról című műve számít alapvetésnek. Von Clausewitz korához mérten interdiszciplinárisan közelítette meg a kérdést, és a háborút a nemzeti közpolitikai stratégiák végrehajtásának egyik lehetséges eszközeként tekintette. A háború a közpolitikai eszközök erőszakos formája: egy állam a stratégai céljait nem külpolitikával, diplomáciával, külkereskedelemmel, hanem erőszakkal vagy erőszakkal való fenyegetéssel próbálja elérni. Ám az ilyen célokat kizárólag katonai eszközökkel általában nem lehet elérni, és nem is érdemes kitűzni.
A kérdés mármost az, hogy a Putyin vezette Oroszországnak van-e olyan nemzeti stratégiai célja, amelynek az elérését katonai erőszakkal elő tudná mozdítani? És milyen más eszközöket támogatna a nyers erő? A válasz azért fontos erre, mert ha egy ország nem koherens célokat követ, akkor képtelen a külkereskedelmi, diplomáciai és katonai erőit egy irányba mozgósítani, és így nem lesz képes a kitűzött eredményeket elérni, pláne tartósan megőrizni.
Történelmi párhuzamok
Számunkra ennek talán legszemléletesebb példája a trianoni békeszerződéshez vezető I. világháború, amelyet Ausztria és Magyarország robbantottak ki. Az osztrák–magyar koronatanácsban egyedül a magyar miniszterelnök ellenezte a háborút (sajnos nem sokáig), pontosan azért, mert megértette, hogy a háborúnak nincs Magyarország számára jó kimenetele. Tisza István úgy vélte, Magyarország számára az is rossz volna, ha megnyerné a Szerbia elleni háborút, mert felborítaná az ország számára oly kedvező, az 1867-es kiegyezéssel megszületett duális szerkezetet. Bosznia-Hercegovina és Szerbia egy részének annektálásával háromosztatú állam jönne létre, kisebb magyar súllyal. Tisza azt is tudta, hogy a gyors katonai akció bukása megnyerhetetlen, négyfrontos háborúval fenyegeti az országot – amiben igaza is lett. Jól sejtette, hogy Olaszország csak névleg szövetségese a Monarchiának, és azt is tudta, hogy az ugyancsak névleg szövetséges Románia Erdélyre pályázik. A Szerbiának küldött hadüzenetnek tehát nem volt semmilyen értelmes politikai célja Magyarország számára, és csak vérmérséklet kérdése, hogy azt gondoljuk, súlyos vagy viszonylag kis árat fizetett érte az ország Trianonban. A Monarchia lényegében hetek alatt elvesztette ezt a saját maga által kirobbantott háborút – a katasztrófa nem 1920-ban következett be, hanem már 1914 kora őszén. Sajnos még millióknak kellett meghalniuk, megsebesülniük, egy életre nyomorékká válniuk, de Magyarország Erdélyt, a Vajdaságot, a Felvidéket, Kárpátalját és Dél-Baranyát már lényegében 1914-ben elbukta. Ezt a németek oroszok elleni hadi sikerei sokáig késleltetni tudták, de Németország összeomlása a nyugati fronton 1918-ban elhozta az osztrák és a magyar vereséget is.
A világ most többé-kevésbé egyetért abban, hogy Vlagyimir Putyin a Szovjetunió szétesését az orosz birodalom széteséseként éli meg, és imperialista autokráciája ezt próbálja meg helyreütni. Putyin eddig arra próbált terjeszkedni, ahol nem ütközik bele a NATO-ba és az EU-ba: Grúzia, Kazahsztán, Belarusz, Moldova – és Ukrajna felé. Ha kellett, Budapesttől Jerevánig országvezetőket vásárolt, és csatlósait dezinformációs eszközökkel látta el. Az EU-ban és a NATO-ban belső ellentéteket szított, támogatta a Brexitet, az őrült Trump elnökké választását, és a különféle európai szélsőjobboldali pártokat. De ez a hibrid vagy aszimmetrikus háborús taktika csak az ellenfél gyengítésére volt jó, és nem Oroszország megerősítésére. Moldova, Grúzia, Belarusz, Ukrajna gazdasági fejlődését, NATO- vagy EU-tagságát meg tudta akadályozni, de ettől Oroszország erősebb nem lett. Egyedül a Csecsenföldön kitört szeparatista mozgalmat tudták leverni, két, a hadviselés szabályait és a nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyó, népirtásba torkolló konvencionális háborúval.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
