Liberális szemmel – Republikon

Miközben viszonylag sok elemzés született arról, hogy milyen problémákat jelent a baloldali ellenzéki pártok számára a menekültkérdés, kevesebb figyelmet kapott, hogyan érinti mindez a Jobbikot. Szeptember elejére úgy tűnik: a párt a „cukiságkampányt” ideiglenesen félretette, és a menekültek ügyében ismét a Fidesztől jobbra helyezné el magát.

A menekültek számának növekedése, az elhelyezési kapacitás csökkenése, valamint a növekvő bizonytalanság miatt jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon előfordulhat-e több és az eddigieknél erőszakosabb cselekmény. Érdemes tehát számba venni, hogy mi tudható az erőszak fellépésének esélyéről.

Szeptember 20-án Görögországban előre hozott választásokat tartanak, miután múlt csütörtökön, augusztus 20-án este lemondott Ciprasz miniszterelnök – a legnagyobb ellenzéki pártok pedig nem képesek kormányzóképes többséget összehozni a parlamentben. Ezzel a görögök egy éven belül másodszor döntenek a parlament összetételéről: a januári választáson győztes Sziriza történetének első fejezete ezzel a lemondással lezárult.

Az utóbbi napokban több helyen is megjelent a hír: az MSZP-ben többen Tóth Bertalant tekintik Orbán egyik lehetséges kihívójának. Bár az érintett maga is nyári szenzációkeltésnek nevezte a hírt, a téma rávilágít arra, hogy a baloldal még mindig legfeljebb az ötletelés szintjén foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyen szervezeti és személyi konstrukcióban kívánja felvenni a versenyt a Fidesszel.

A menekülttáborok építése elleni civil tüntetések sajátos típust képviselnek, amennyiben kizárólag egy szűk, helyi közösség elsődleges érdekeit fogalmazzák meg. Azonban még ha nehezen is hozhatók összhangba, a partikuláris érdekeknek nem kell feltétlenül tagadniuk a civil társadalom koncepciójának egyetemességét.

Az elején vagyunk még, de a magyar ellenzéknek máris volna mit tanulnia belőle.

A magyar baloldal válságtüneteit nem kisebbíti, legfeljebb kontextusba helyezi annak felismerése, hogy a baloldal szerte Európában nehéz napokat él át. Más országok megoldásai azonban inspirációt nyújthatnak – vagy éppen az elkerülendő csapdákat jelezhetik a hazai baloldal sikeresebbé tételén dolgozóknak.

Tapolca után sokan azt jósolták, hogy nem lesz megállás. Mi akadályozza meg Vona Gábor pártját, hogy kormányképes erővé váljon?

Nem Orbán Viktor az egyetlen, aki szerint a baloldal nem része a nemzetnek; illetve „nem szereti” a magyarokat. Jobboldali politikusok rendre vádolják internacionalizmussal, a nemzet iránti elkötelezettség hiányával ellenfeleiket; az amerikai demokraták éppen úgy megkapják ezt, mint a francia szocialisták. A baloldalnak azonban sem elfogadni nem érdemes ezt az értelmezést, sem csöndben maradnia. A politikai kommunikáció gyakorlata azt mutatja: ha az egyik oldal hatalmas erővel igyekszik elfogadtatni valamit, a másik oldal pedig passzívan hallgatja, a választók a hangosabb félnek hisznek majd.

Bár sokan úgy gondolják, hogy Orbán Viktor az európai politika páriája, a magyar miniszterelnök nincs egyedül a bevándorlás ügyében hangoztatott véleményével.

A 2014 őszén tartott tömegtüntetéseknek mára nyoma sincs: demonstrációról demonstrációra jobban látszottak a törésvonalak az elsőre még egységesnek tűnő szervezetek között. Az akkori szervezők közül többen a sajtón keresztül jelezték, hogy hátralépnek, mások egyszerűen olyan hirtelen eltűntek, ahogy felbukkantak. Úgy tűnik, mind a célok, mind az eszközök tekintetében a civilek olyan megosztottak, mint a sokat kritizált ellenzéki pártok.

Már fizikai áldozata is van a kormány menekültellenes kampányának, miután a hétvégén ismeretlen támadók Szegeden megvertek egy lányt, akinek a barátját bevándorlónak nézték. A tragikus esemény dacára nem érdemes arra számítani, hogy a kormány enyhítene a kommunikációján: a menekültellenes kampány politikailag sikeresnek tűnik.

A politikai tiltakozások értelme rendszerint az lenne, hogy a közvetett nyomásgyakorlás révén a tüntetők jobb belátásra bírják a politikai döntéshozókat. A közvélemény leképzésére azonban nem minden esetben alkalmasak a mozgalmak. A tüntetések nem feltétlenül jelzik, hogyan áll a választópolgárok többsége egy-egy ügyhöz.

A felmérésekből jól tudjuk, hogy a szexuális kisebbséggel kapcsolatban még mindig erős az elutasítottság Magyarországon. Az elmúlt bő évtized nem sok változást hozott.