A Sziriza győzelme (amely egyébként elmaradt a várakozásoktól, hiszen a párt nem tudott önállóan többséget szerezni) 2015 elején sokak számára az újbaloldali pártok európai előretörését és a létező-konszenzusos gazdaságpolitikai elvekkel szembemenő („megszorításellenes”) politizálás lehetőségét jelentette. A Ciprasz-kormány legfontosabb ügye a görög adósságrendezésről szólt: a hitelrendezési tárgyalásokon keresztül egy új helyzettel ismerkedtünk meg – az EU és az IMF tárgyalói ugyanis a görög tárgyalóbizottsághoz hasonlóan egyszerre érvényesítettek gazdasági és politikai szempontokat. Jól mutatja ezt, ahogy a nyár elején a megbeszélések értékelését egyre inkább demokratikus szempontból (is) lehetett értékelni: meddig mehet el egy miniszterelnök, kockáztathatja-e országának eurózóna-tagságát és viszont – van-e lehetősége egy nemzetközi szervezetnek hagynia, hogy Görögország államcsődbe jusson.
| ||
Nem vitás: a nyári tárgyalások egyszerre szóltak gazdaságról és szuverenitásról, Görögország stabilitásáról és az Európai Unió fegyelmezőerejéről, és arról, hogy az európai politikai és gazdasági közösségen belül mit lehet és mit nem lehet megtenni. Az EU-val kapcsolatban – különösen a magyarországi események kapcsán – gyakran felmerül, hogy nem áll ki saját értékei mellett: nem kényszeríti a tagországokat olyan elvek betartására, ami egyébként felvételi kritérium. Ebből a szempontból a görögökkel valóban kivételesen szigorúak voltak. A megállapodás megszületése óta Görögországban elkezdett helyreállni az élet, de a gazdasági csomag sikerességét természetesen csak hónapok, évek múlva lehet megítélni; az államcsődöt ugyanakkor elkerülte az ország. Az augusztus 14-i szavazáson azonban Ciprasz csak ellenzéki voksokkal tudta elfogadtatni a harmadik mentőcsomagot, saját frakciójának számos tagja leszavazta. Ennek a politikai helyzetnek a megoldását látja a miniszterelnök a szeptemberi előrehozott választásban.
| ||
Az elkövetkezendő egy hónap, illetve maga a választás valamilyen szinten a Görögország és az Európai Unió között megállapodás politikai próbája is lesz. Jelenleg teljes a bizonytalanság abban, hogy Ciprasz, a megállapodással egyet nem értő Sziriza-képviselők, az egykori nagy pártok vagy éppen a jelenlegi kis szélsőségek erősödnek-e meg a választást követően. A görög nép januárban a konfrontatív új erőnek adott felhatalmazást, és a júliusi népszavazáson is váratlanul nagy többségben állt ki a megszorítás ellen. Ennek ellenére néhány héttel később a parlamenti képviselők többsége végül a megállapodás elfogadása mellett állt ki – részben olyan politikusok szavazatával, akik ellen a Sziriza januárban kampányolt, és akik ellenében a párt létrejött. A szűk egy hónapos kampány legnagyobb kérdése és tétje, hogy milyen keretben zajlik majd: az induló pártok hogyan határozzák meg Görögország lehetőségét és mozgásterét, mit gondolnak az elfogadott mentőcsomagról. A nyár közepén, több tárgyalási forduló és több hétnyi görög bankszünet után megszületett egyezség ugyanis elvileg rögzítette, hogy Görögország helye az Európai Unióban és az eurózónában van. A választás legfontosabb kérdése, hogy megmarad-e ez a konszenzus és ezáltal a tárgyalások politikai-demokratikus eredménye az lesz, hogy a görög politika egy kevésbé euroszekptikus központ körül alakul – vagy éppen ellenkezőleg, a radikális, akár nacionalista erők és hangvétel megerősödésével jár.
Ha az előbbi forgatókönyv teljesül, úgy Ciprasz miniszterelnök hét hónapos regnálása végső soron nemcsak gazdaságilag, hanem demokratikus értelemben is konszolidálja Görögországot és magát a Szirizát is. Ha viszont a Ciprasszal elégedetlen képviselők vezetésével (esetleg további radikális pártok részvételével) még a korábbinál is konfrontatívabb kormány jut hatalomra, úgy Görögország újrajátszatja a nyári tárgyalásokat, ám ezúttal tudnia kell, hogy a tárgyalópartnerek eleve a falnál várják a görögöket.
