Amikor a rendszerváltás környékén a művészeket még behívták a tévéstúdiókba, akkor szinte mindenki lelkesen és sokat beszélt a reményteli jövőről, a kibontakozás lehetőségéről, arról, hogy az értékek a helyükre kerülnek. Én akkor savanyú arccal, némiképp rezignáltan, de kénytelen voltam azt mondani – és ezzel nem arattam nagy sikert akkortájt –, hogy nincs nagy reményem a jövőt illetően, mert a magyar társadalom a Kádár-korszakban minden kisebb és nagyobb kompromisszumot megkötött. Ha nem is szó szerint, de ezt vagy valami ilyesmit fejtegetett még 2016 októberében egy Békéscsabán rendezett író-olvasó találkozón Krasznahorkai László, a Jókai Színház Vigadó termében, amikor bemutatták Báró Wenckheim hazatér című regényét, amely Gyulán és Gyula környékén játszódik. Ma látjuk, az író társadalomképe kijózanítóan pontos volt. Az azóta eltelt kilenc évben hivatalos minőségében nem is járt Békés megyében.
Jelzésértékű volt, hogy erre a fellépésre nem Gyulán, hanem a szomszédos és sok tekintetben vetélytársnak számító Békéscsabán került sor. Krasznahorkainak legutóbb a kilencvenes évek elején volt könyvbemutatója szülővárosában, a békési fürdővárosban. Aligha véletlenül. Ahogy az sem legenda, hogy amikor hosszú évekkel ezelőtt a régi Index gyulai származású újságírója interjút kért tőle, akkor ott szakadt meg a beszélgetés, amikor az író számára kiderült, a cikk a gyulai médiumnak készült volna. Miközben regényeiben vagy meg nem nevezve, vagy nagyon is néven nevezve gyakorta ott szerepel szülővárosa: Gyula. A városnak ez a fajta mellőzése nem a véletlen műve.
Csütörtök délután és este felrobbant az internet Gyulán. Rengetegen saját Facebook-oldalukra és helyi csevegőkre tették ki a nagy hírt, hogy irodalmi Nobel-díjat kapott a szülővárosát műveiben oly sokszor szerepeltető író, aki a maga furcsán elegáns, egyben szomorú módján már temette, s talán kicsit meg is tagadta Gyulát. Az irodalmi Nobel-díj kihirdetése után helyben telefonbeszélgetések százai zajlottak le, barátok, ismerősök hívták egymást. Volt, aki cimborájával egy helyi vendéglátóegységbe ment és Krasznahorkai egészségére koccintottak, bort vagy pezsgőt bontottak. Közben azt mondták, világraszóló, egyszeri és megismételhetetlen, ami történt. Volt, aki dedikált példányt vitt e találkozókra – a könyvekbe írt ajánlások most már egyfajta minőségi ugráson mentek keresztül, immár egy Nobel-díjas gyulai aláírása található bennük. Sok-sok fotó készült.
Persze a propaganda legfőbb helyi forrása ismét túltolta a biciklit, és nem először arányt tévesztett. Egy hírben beszámolt ugyan a döntésről és annak indoklásáról, majd külön cikket közölt Orbán Viktor miniszterelnök és a gyulai fideszes polgármester, Görgényi Ernő gratulációjáról. Hogy ezeknek az álbeszámolóknak hol volna a helye, akkor tudjuk meg, ha feltételezzük, a nevezett urak eddig semmit nem olvastak a mostantól Nobel-díjas írótól. Ha ehhez hozzátesszük, hogy e cikk szerzője Krasznahorkai 2015-ös Man Booker-díja után kísérletet próbált tenni a helyi elismerés esetleges megvalósítására, s mély közönnyel és értetlenséggel találkozott a kultúrára kevéssé nyitott illetékesek részéről, akkor nagyjából besoroltuk Krasznahorkai hivatalos helyét és megítélését abban a városban, amelyhez életében egészen hű ő sem maradt, bár könyvei másról árulkodnak. Elképzelhető, hogy városa elismerésének kezdeményezését az író válaszra sem méltatta volna.
„ (…) amikor több mint két évtized múltán, már felnőttként visszatértem, amikor oly hosszú idő után lelépve a vonatról azonnal, az első pillanatban észrevettem, hogy a város nincsen a helyén, sőt hogy nemcsak hogy a helyén nincsen, hanem hogy nincsen meg egyáltalán, s jártam űzötten s elveszetten egy városban, mely Gyulának mondta magát, de nem Gyula volt, jártam keresztül-kasul az utcákon, és kérdezősködtem, de hiába, senki nem tudott semmit, és senki semmire nem emlékezett, vagy ami még rosszabb volt, hogy tévesen emlékeztek, s beszélni próbáltak a múltról, melyben valami elveszett, de már vagy nem tudták, mi volt az, vagy úgy gondolták, hogy nem is olyan nagy kár érte, egyszóval elfogadták a várost, lerombolták, ami volt, és csináltak maguknak egy újat, előbb eltüntették a föld színéről a régit, aztán odaköltöztek, és úgy tettek, mintha nem történt volna semmi (…)” – írta Krasznahorkai a Népszabadság 1999-es karácsonyi számában szülővárosáról és az oda való csalódásokkal teli visszatéréséről. Nem is kicsit Márai Sándort parafrazálva, aki híres regényében, A féltékenyekben írt arról, hogy amikor két fiú, Garren Péter és Tamás visszament apja haldoklása miatt a szülővárosába, akkor azt érezték: „A város nem volt egészen pontosan a helyén.” Később ráerősítenek, hogy „elmozdult”. Abban a regényben Kassáról volt szó.
Krasznahorkai az említett írásában megidéz egy szőke, nagy fülű fiúcskát, aki a járdaköveken csak minden második kockára lép, és felvillant gyermek- és ifjúkorából közel kéttucat fontos, jellegzetes gyulai alakot, Kerekes bácsitól Márki-Zay Lajosig, Petróczky doktortól Kovrig Gyula bácsiig, Halmai fodrásztól a németvárosi kántorig, Szabó Béláig. De ír Simonyi Imre költőről, Banner, Miskolczi és Pánczél tanár urakról, Herbály András zeneiskolai igazgatóról. Akik, ha nem is egyenlő mértékben, de tartalmat, formát, színt és jelleget adtak ennek az öröknek hitt, de Krasznahorkai felnőtt korára mégis kiveszett polgárvárosnak és miliőnek, jelentsen is ez bármit. A helyiek érzékenységére kevés tapintattal lévő, a régi emlékeit megidéző kíméletlen szókimondása vihart kavart a szülővárosában, talán még per is kerekedett egyik vagy másik passzusból. Az írás – egymástól merőben eltérő interpretációkkal – beépült a helyiek kollektív emlékezetébe.
A Népszabadság-cikk végén önmagát azonosítja a szöveg elején feltűnt kisfiúval, miközben egy számára elveszett és már valójában nem, pontosabban csak az ifjúkori emlékezetében létező városról írt a távozása után évtizedekkel. Kolumnás cikkének címe: Néma a süketeknek (1899-1999). Vagyis az előbbi beszél az utóbbiaknak. Krasznahorkai egész életművére jellemző a borúlátás, a pesszimizmus, vagy ahogy a mostani magas díj laudációjában is szóltak, az apokaliptikus látásmód. Aligha járunk egészen messze a Krasznahorkai teremtette valóságtól, ha azt mondjuk, szerinte annyi esélye van a kinyilatkoztatásnak és a megértésnek, mintha egy beszélni nem tudó próbálná átadni tapasztalatait, érzéseit egy, a hallástól megfosztott embernek. A reménytelenségnek is vannak fokozatai. Csak azt nem tudni, hogy a Gyulán született és innen messzire került író számára ez a kezdő- vagy a végpont. Egy biztos, ennek fókuszában most és mindig is Gyula áll. Ha létezik, ha nem.
