Krasznahorkai László nem egykönyves író, hiába tűnik úgy néha, hogy a Sátántangón kívül mást – ha legalább azt igen – alig bír megnevezni az utca embere. A Nobel-díjat érdemlő magyar íróhoz fűződő másik tévképzet, hogy ugyanazt a könyvet írja újra és újra: valójában több, egymástól viszonylag jól elkülönülő korszakra osztható az életműve, amelyben regények, elbeszélések és novellák ugyanúgy találhatók. A Sátántangó magyar pusztaságot és kilátástalanságot festette el, de a Seiobo járt odalent már Japán egzotikumát, a hétköznapok művészetét jelenítette meg páratlanul finom és filozofikus prózában. Az utóbbi időben pedig mintha a magyar és az európai közélet érdekelné egyre jobban: ide tartozik a Herscht 07769 és a Zsömle odavan, és minden bizonnyal a hamarosan megjelenő A magyar nemzet biztonsága is.
„Tökmindegy, melyiket kezdi, mert ugyanazt fogja olvasni tőlem” – mondta egyszer az író arról, mit érdemes olvasni tőle először. Nekünk azért van tippünk: összeszedtük, az író melyik könyveit szeretjük mi különösen.
Sátántangó (1985)
Bizonyára nem vagyok egyedül azzal a mélységes csalódottsággal, amikor valaki meglepetten néz rám, és bevallja, nem tudta, hogy a Sátántangó nem csupán film, hanem eredetileg regény. Krasznahorkai László és első regényéből készült Tarr Béla-film nagyszerűsége persze abban is rejlik, hogy a Sátántangó azonnal klasszikussá vált mindkét formájában – a film hírneve pedig némiképp árnyékba szorította az eredeti szöveget. Hihetetlen belegondolni, hogy ez egy debütáló regény: Krasznahorkai már itt mindent megmutatott, ami később az életmű védjegyévé vált: a kilátástalan, szinte elállatiasodott emberek hamis reményeit, nyers és ijesztően természetes párbeszédeiket, a kíméletlen pontosságú környezetleírásokat, a kisebb és nagyobb tragédiák egymásba olvadását.
Nem véletlen, hogy a Sátántangó minden, Kelet-Európa megértésére törekvő olvasmánylista élén szerepel, hogy mondatai önálló életre keltek, s hogy ez lett a nagybetűs Krasznahorkai-regény. A Sátántangó már abba a ritka kategóriába tartozik, amelyről ajánlót írni szinte fölösleges, ezt a könyvet egyszerűen el kell olvasni. (Fekő Ádám)
Az ellenállás melankóliája (1989), Herscht 07769 (2021)
Valuska János és Florian Herscht úgy sodródnak az eseményekkel, ahogy az olvasó Krasznahorkai örvénylő mondataival. A környezetükben élők – Az ellenállás melankóliájában a meg nem nevezett alföldi város mikrotársadalma, míg a Herscht 07769-ben egy türingiai neonáci csoport tagjai és a település békésebb polgárai – együgyűnek, szellemileg visszamaradottnak tarják őket, van, aki csak nevet rajtuk, míg mások pátyolgatni, óvni próbálják gyermeki lelküket. A több mint harminc év különbséggel született két regényalak legfontosabb közös tulajdonsága, hogy a valóság olyan rétegeit képesek érzékelni, amelyek a többség számára teljességgel hozzáférhetetlenek.
A könyv középső szakaszának – valamint Tarr Béla Werckmeister harmóniák című nagyszerű filmadaptációjának – nyitójelenetében Valuska János a kocsma törzsvendégeinek lelkes közreműködésével szemlélteti a Napfogyatkozást, gondolatai a csillagok és az univerzum csodái körül forognak, akkor is, amikor a kitömött óriásbálnával a városba érkező csőcselék erőszakosságával szembesül – így aztán megrendülés nélkül veszi tudomásul, hogy „a világnak tényleg természetes állapota a zűrzavar”. De Floriant is a szabad szemmel nem látható, kiszámíthatatlan dolgok izgatják, nevezetesen a részecskefizika, egészen konkrétan pedig az a dermesztő felismerés, miszerint a világmindenség egyetlen apró hibának köszönhetően létezik, ennek okán tehát bármelyik pillanatban meg is semmisülhet. Nem érti pontosan, mégis átérzi e láthatatlan összefüggések súlyát, ráadásul ahogy maga módján a természet működése, úgy a mindennapjai fölött atyáskodó Bossz, a neonáci társaság vezetője ellen is képes fellázadni. A lesajnált bolondból közveszélyesnek kikiáltott bűnöző válik, aki otthona díszletei között menekülni kényszerül.
Meglehet, hogy csak azért érzem így, mert annak idején szinte egymás után olvastam Az ellenállás melankóliáját és a Herschtet, ráadásul ezek jelentették számomra az első közvetlen találkozást a Krasznahorkai-életművel; mindenesetre nem tudok máshogy gondolni a két könyvre, mint párdarabokként. Számos párhuzam felfedezhető még a szövegekben: a zene szimbolikus jelnetősége, a társadalmi összeomlás, az apokalipszis, a valami más érkezését fürkésző várakozás. Nekem elsősorban ezek a feszültségek jelentik a Krasznahorkai-próza esszenciáját. (Bajnai Marcell)
Báró Wenckheim hazatér (2016)
Újabb messziről jött ember, újabb fura alak, aki javarészt cselekedeteitől függetlenül felforgatja a közösség életét. A megbecsült Wenckheim-dinasztia feketebáránya, aki sajnálatos módon azzal szerzett magának kétes hírnevet, hogy elkártyázta, elitta és elmulatta a pénzét, becsületét és voltaképp az életét. A család a hóna alá nyúlt, felöltöztette szépen, mégsem járhat egy báró pecsétes, feslett ruhában, de hallani a továbbiakban már nem akart róla. Hiszen a nevén kívül sok érdeme nincs. Ezért visszaküldi oda, ahonnan jött, a Viharsarokba, ami nem is lehet más, csakis Gyula. A város, ahol már nem remél senki semmit. Vagy mégis. Mert amikor a báró visszatér, hirtelen mindenki hinni kezd valamiben. Hogy a báró szétosztja a vagyonát, vagy esetleg vissza kíván költözni a kastélyába, ezért onnan ki kell tenni az árvákat. Hogy a szerelem majd legyőz mindent, de legalább senki sem gondolja többé nevetségesnek az öregasszonyt, aki nem is emlékszik arra, hogy is szólította őt annak idején a báró – vagy a báró nem emlékszik pontosan, ez nem teljesen világos. Hogy majd okvetlenül megváltozik minden, mert mindennek meg kell változnia. Persze ez a fékevesztett hit csak addig tart, amíg az ember szorosan összeszorítja a szemét kizárva a valóságot.
Mert mindehhez képest a valósághoz a világból kivonulni akaró Tanár úr áll talán a legközelebb, aki kapcsolatba kerül a várost rettegésben tartó motoros bandával, véletlenül agyonlövi a vezérüket, Kiscsillagot. Majd a város széli borókásban bujkál az őt üldöző motorosok elől és kénytelen eljátszani saját halálát, végképp kiírva magát a megvetett város életéből. A halál végül megváltás ebben a végletekig sötét világban. (F. Szabó Emese)
Háború és háború (1999)
„Lehet, hogy ez az első ilyen eset az USA-ban, de én nem azért jöttem, hogy új életet kezdjek” – mondja Korim György egy New York-i kocsmában egy minden bizonnyal tökrészeg fickónak. Én a régit jöttem befejezni, teszi hozzá. A kisvárosi levéltáros egy kéziratot akar elvinni a világ közepére, ami csak New York lehet, egy kéziratot, amelyben négy férfi a világtörténelem több pontján felbukkan, és mindenhonnan menekülni kényszerül a háború elől. Korim a szöveg hatása alá kerül, ő is menekül, mintha hajsznolnák, mert neki el kell vinnie ezt a kéziratot, meg kell ismertetnie a világgal. A nyelveket nem beszélő, a világot nem is igen ismerő, szinte megszállott ember kétségbeesetten próbálja elmondani, mit akar, és időről-időre talán segítséget is kap az útjába akadó idegenektől, egy légiutaskísérőtől, egy részeg figurától vagy egy múzeumi teremőrtől, akik nem értik, mit akar elérni ennyire őrületesen szenvedélyesen, de épp ezért nem tudnak nem segíteni, nem tudják magára hagyni a férfit, annyira magával ragadó ez a mániákus szenvedély. Korim folyamatosan szalad a saját végzete felé, miközben már az első mondatnál látni végletes gondolkodását. Már nem érdekel, hogy meghalok, mondja, majd a közelben elterülő bányatavat bámulva hozzáteszi: „Azok ott hattyúk?”
Nem nagy sztori, 2025-ben pedig végképp nevetségesen hangzik, hogy bármit is megoldhat, ha egy szöveg “felkerül az Internetre”, mégis magával ragadó az uralhatatlan és rendezetlen, megismerhetetlen világba lökött magányos ember kétségbeesett vergődése. Űzött vadként hajtja a félelem, mert oda kell érni, és oda is tud érni, csak az exit feliratot kell követni, akkor nem téved el, mormolja magában. (F. Szabó Emese)
Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2003)
„Már évek óta szerettem volna egy olyan regényt írni, amiben nem szerepel ember” – mondta Krasznahorkai László a Literának adott interjújában, hozzátéve, hogy klasszikus matematikai halmazelméletet, botanikát, a mohákat, a történeti meteorológiát, japán kolostorépítészetet, ásványtant, meg még ki tudja, mit tanulmányozott, mielőtt megírta volna ezt a különleges könyvet. Az Északról hegy... azokat is kihívás elé állíthatják, akik viszonylag könnyedén átverekedték magukat az életmű többi darabján: a kötet 49 rövid fejezetből áll, és egy Kyoto környékén bolyongó alakot, „Genji herceg unokáját” követ, aki a tökéletes kertet szeretné megtalálni. Krasznahorkai prózája a japán kertművészet és a zen buddhizmus szellemével rokonítható, és a cím is a buddhista kolostorok rituális tájolására utal. Itt a természet nem háttér, hanem főszereplő, az elbeszélői „pontosság” pedig nem csupán stiláris fegyelem, hanem etikai vállalás: az író a létezés tisztaságát szeretné megörökíteni. A kert a világ harmóniájának elérhetetlenségét szimbolizálja, pontosan azt, amit Valuska is keres egy másik regényben – és ha a kert nem is létezik, talán éppen az olvasás során, a képzeletben megszülethet. Ez a könyv, amelyben Krasznahorkai kilép a Viharsarokból, de a nyugati civilizációból vagy az antropocentrikus gondolkodásból is, lassúságra tanítja az olvasóját, és emiatt – ahogy a kötettel szorosan rokon Seiobo járt odalent című novelláskötetet – piszok nehéz végigolvasni, de érdemes. (Csabai Máté)
Zsömle odavan (2024)
Nekem sikerült annyira belecsavarodnom Krasznahorkai életművébe, hogy ha megkérdezik tőlem, mit ajánlanék első olvasásra, össze-vissza kezdek beszélni, hiszen valójában magammal is vitázok ezen a kérdésen. Ha kizárom a legnehezebben olvasható „japán korszakot”, akkor sem könnyű. Lehetne mondani a zseniális Sátántangót, de snassz, hogy azt mindenki ismeri. Az ellenállás melankóliája és a Háború és háború hibátlan, de elsőre túl nehéz. Maradnak a legújabb, a jelenkori Magyarországon játszódó darabok. A Zsömle odavan jó nyitány Krasznahorkai életművének megismeréséhez, ráadásul ebben kristályosodik ki igazán a szerző fanyar humora. A Herscht súlyos, hömpölygő világához képest itt a hosszú mondatok ellenére is szabadabban lélegzik a szöveg, és mintha maga Krasznahorkai is több szeretetet – vagy legalább irgalmat – érezne szereplői iránt. A cselekmény megtörtént eseményre épül. A magát Árpád-házi királynak képzelő Kada Józsi bácsi tényleg szembenézett a törvénnyel, miután furcsa segítőivel megkísérelték átvenni a hatalmat az országban. Először csak nevetünk ezen a közegen, amelyben a klasszikus hungaristát és a buta nácit egyaránt megtaláljuk, aztán visszahúzzuk eltartott kisujjunkat, és rádöbbenünk: ez itt több, mint szatíra, a magyar vidék elsorvadásáról írt állapotjelentés. Józsi bácsi egy roppant magányos, szerencsétlen kisnyugdíjas, aki nem megvetést, hanem segítséget érdemelne. (Fekő Ádám)
Krasznahorkai Lászlóval legutóbb 2019-ben interjúzott a Magyar Narancs:
