"Oválisra püföltem a vödröt"

Meghalt Sinkó László

  • Csáki Judit
  • 2009.11.12 00:00

Színház

„Annyi más elmaradt dolgom van nekem. Például rámolni kéne otthon, átfésülni az összes szekrényemet - elborítanak a tárgyak.” 2009-ben készített életműinterjúnkkal búcsúzunk tőle.

Most mutatták be az 1 című filmet, amelyben egy "titokzatos idegent" játszik. Most ugrott be a Mester és Margarita című előadásban Pilátus szerepébe. Most kezd próbálni George Tabori Mein Kampf című darabjában. És akkor én még azt kérdezem, hogy miért nem tanul meg e-mailezni, internetezni - mennyivel könnyebb lenne az élete...

Sinkó László: Na, még ez hiányzik! Annyi más elmaradt dolgom van nekem. Például rámolni kéne otthon, átfésülni az összes szekrényemet - elborítanak a tárgyak.

Magyar Narancs: Gyűjtögető típus?

SL: Már nem. De a '70-es években még falura is jártunk gyűjteni; ismerkedtünk, fényképeztünk, jegyzeteltünk - ezután jött a Rockenbauer Pállal készített Másfélmillió lépés Magyarországon című tévésorozat. Aztán még a 80-as években is jártuk az országot, de az az évtized már másról szólt: a Katona József Színházról, a gyerekeim sikereiről - micsoda korszak volt, megismételhetetlen.

MN: A 80-as évek aranyba foglalva?

SL: Igen.

MN: Sinkó Andrea pontot szerzett a szöuli olimpián ritmikus gimnasztikából. Sosem álmodott arról, hogy színész legyen a gyereke?

SL: Arról nem. Arról viszont igen, hogy olimpikon legyen.

MN: Érdekes álom.

SL: Az 50-es években, amikor középiskolás voltam, az egekben volt a magyar sport. Remek tornatanárok, sportbarátok, egyesületek, nagy sikerek. És nekem a színház mellett a sport a másik világom.

MN: A bátyja, Sinkovits Imre jóval idősebb volt, nyilván törte otthon és a szakmában a színésszé válás útját. Vagy éppen nehezítette?

SL: Sem egyik, sem másik. Nem törte az utat, mert én sohasem azon az úton mentem, amit tört. Viszont abból a szempontból nagy előny volt, hogy már tízévesen ott ültem a régi Nemzeti Színház nézőterén, mert ő már akkor ott játszott. És bejutottam hátra is, az öltözőkbe - nyilván akkor "fertőződtem meg".

MN: Nem szívesen beszél a bátyjával való viszonyáról. Miért?

SL: Róla szívesen beszélek - de a kettőnk viszonyáról tényleg nincs sok mondanivalóm azon kívül, amit már sokszor mondtam: tűz és víz, ez vagyunk-voltunk mi. Mást gondoltunk a szakmáról, a világról - miközben számos közös pont volt az értékrendünkben. De kettőnket sokan sokféleképp próbáltak szembefordítani vagy kijátszani egymással - ezért nem szeretek erről beszélni -, meg mert amúgy is olyan más lett a pályánk.

MN: Pedig ön is a Nemzetiben kezdett - már főiskolásként ott statisztált.

SL: És bámultam a nagyokat, például Bessenyei Ferencet és Lukács Margitot az Antonius és Kleopátrában. Közben Végvári Tamással, Huszár Lacival azon aggódtunk, hogy ha Lukács Margit lassan mondja el a végén a méregmonológot, és sokáig haldokol, akkor lekéssük hazafelé az utolsó villamost. De nagyon érdekes volt ott nézni ezeket az őrületes nagy színészeket. Aztán eszembe jutott ez a "katonás" korszakban...

MN: ...amikor már ön volt a nagy színész, és mások bámulták?

SL: Hát nem. Hanem hogy ott is feltűntek nagy színészek kis szerepekben. Emlékszem, Csiky Gergely Buborékokjában Rajz János játszott egy inast. Az volt a szerepe, hogy a felvonás elején bejött balról egy lámpagyújtogató rúddal, meggyújtott három gyertyás csillárt, majd kiment jobb egyen. Nyíltszíni tapsot kapott. Pedig nem gegezett, nem kacsintott ki a nézőkre, nem köpött a levesbe, nem ejtette el a gyertyát - mégis az volt az érzésem, hogy mindenkinél többet tud ez az ismeretlen ember. És akkor zizegtek a színlapok, hogy ez meg ki?

MN: Ilyen ma nincs?

SL: Van?

MN: A főiskolán igen rosszul érezte magát, aztán Debrecenben pedig igen jól. Aztán feljött a Nemzetibe, ahol megint elég rosszul - aztán megint nagyon jól; és ez az utolsó kör már átvezet a Katonába. Mindegyikről azt kérdezem: miért?

SL: Miért éreztem magam jól vagy rosszul? Ami a főiskolát illeti, onnan engem majdnem kirúgtak. Én ott semmit nem tanultam, igaz, mindig utáltam iskolába járni; egyrészt nem járt be órákra az osztályfőnököm, Várkonyi Zoltán, másrészt én mindig mindent másképpen akartam csinálni, mint az osztálytársaim, csak olyan zöld voltam, hogy nem tudtam, hogyan. Ettől pedig bezárkózik magába az ember. Nem bírtam az iskola számonkérő jellegét - mint ahogy a próbán sem szeretem az ilyesmit.

MN: Debrecen?

SL: Négy évig voltam ott, noha két év után hívott Pestre Both Béla, a Nemzeti igazgatója. De én ott mindent játszottam, zenés vígjátékot, operettet...

MN: Ezeket azóta sem.

SL: Sajnos. Ott azonban megtanultam a gazdasági igazgatótól, Halasi Imrétől, hogy játszhatok én Andrej Bolkonszkijt, addig nem fog megismerni a közönség, amíg nem csinálok meg egy rendes operettszerepet. Sajnálom, hogy azóta kimaradt az életemből - néhány évvel ezelőtt volt egy est a Tháliában, ahol énekeltem, de aztán nem lett folytatása.

MN: Megismerték, megszerették - feljött a Nemzetibe.

SL: Ahol kezdetben nagyon jól éreztem magam, mert Iglódi Istvánnal, aztán Babarczy Lászlóval jó volt együtt dolgozni. De aztán valamiért megromlott a helyzet.

MN: Esetleg a Major Tamás - Marton Endre szembenállás miatt? Meséltek többen ilyesmiről, hogy ez megosztotta a színházat, illetve a társulatot.

SL: Igen, pontosan. Ha az egyiknél játszottam, a másik nem bírt - és fordítva. De nem csak én voltam így ezzel. Nagyon rossz helyzet volt - közben pedig néztem a vidéki színházak előadásait; Kaposvárt, Szolnokot, valahányszor Pestre jöttek, láttam, ott ültem a lépcsőn. Láttam én, hogy hol a színház, de én már nemigen mehettem volna vidékre: itt volt a család, nőttek a gyerekek, és sokat dolgoztam, elsősorban a tévében, de a szinkronban is. Megismertek, felismertek - nemegyszer gratuláltak, hogy milyen jól vívok és lovagolok. Mondjam el mindig, hogy az nem én vagyok, és csak szinkronizálom a Roger Moore-t?!

MN: Tényleg: Jack Nicholson, Anthony Hopkins magyar hangja.

SL: Igen - és a közönség hajlamos azonosítani a színészt a hanggal. Ami pedig a színházat illeti: gondoltam, kivárom a változást a Nemzetiben - ez nem mehet így a végtelenségig.

MN: Azt azért még megkérdem erről, hogy játszott-e együtt a bátyjával?

SL: Álltunk egy színpadon - de együttjátszásnak azt nem nevezném. Volt azért egy fájó pont ebben - ezt elmeséltem már máskor is: Illyés Gyula nekünk írta a Testvérek című drámáját. És a bátyám Kálmán Györggyel játszotta el.

MN: Nehéz elképzelni, hogy ugyanazt gondolták volna a színházról, ugyanazt gondolták volna jó színháznak.

SL: Mondom, hogy nem, hisz' tűz és víz voltunk.

MN: Ő megnézte magát?

SL: Néha, nagy ritkán. A Katonát nagyra tartotta, de talán három szerepben látott: Kornis Mihály Hallelujájában, a Három nővérben és az Übü királyban. Színészetről nem sokat beszélgettünk. A világ dolgairól sem. A baráti társaságunk is más volt. Tizenkét év korkülönbség azért ebből a szempontból sok, különösen fiatalon. Ráadásul én mindig önálló akartam lenni. Az anyám természetét örököltem, akit úgy hívtak: a kis forradalmár. Felnőttként aztán egészen más életet éltünk, mint a szüleink - ebben a feleségemnek is nagy szerepe van.

MN: Sikeres volt, népszerű - ez akkor mást jelentett, mint ma. Nem adta oda a hentes a szalámivéget?

SL: Ilyesmit is jelentett, igen. Meg hogy fölismerték az embert a villamoson - merthogy autóm csak jó későn lett, addig tömegközlekedtem. Szóval miközben vágytam rá, hogy megismerjenek az utcán, egy idő után terhes lett, igen. És a feleségem, aki magyar-történelem szakos tanár, ő is tudna mesélni a helyzet árnyoldalairól. De akkor azért a népszerűség mégiscsak egyfajta értékkel párosult - ma ez már cseppet sem törvényszerű.

MN: Lépjünk egyet: szerencséje volt, a Nemzeti Színházba került Szolnokról Székely Gábor, Kaposvárról pedig Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás. Ebből lett néhány évvel később a Katona József Színház.

SL: Igen, méghozzá egyfajta büntetésből: a kulturális vezetés elégedetlen volt az ő nemzetis munkájukkal. És akkor valóságos titkos szervezkedéssel - jöttek-mentek a telefonok, majd összegyűltünk egy májusi késő éjszakán huszonnégyen Zsámbéki lakásán - megszületett a Katona József Színház.

MN: De előbb még a Nemzetiben össze kellett csiszolódni az új emberekkel. Könnyen ment?

SL: Természetesen ment. Nem sértődtem meg, hogy kis szerepeket kaptam; nem sértődtem meg, hogy a Tarelkin halálában nem én játszottam a Tarelkint, holott előtte két évvel a televízióban én játszottam. És sok kis szerepem volt a IV. Henrikben, és kicsi volt az Ascher rendezte Jövedelmező állásban is, de ezen sem sértődtem meg, mert tudtam, hogy nekik ezekre a szerepekre is személyiség kell. Nem volt könnyű helyzet a színházban, mert nagy háború kezdődött régiek és újak között - de ebben nem vettem részt. Reggel fölpakoltam az olvasnivalómat, az enni-innivalómat, bementem az öltözőmbe, és onnan már csak a színpadra mentem, és vissza. Semmi büfé. Voltak, akik Szolnokról jöttek, voltak, akik Kaposvárról. És voltak, akikkel ott dolgoztam együtt először - és mi odaraktuk magunkat: Benedek Miklós, Szacsvay László, Ronyecz Mária, Major Tamás, Gobbi Hilda. Emlékszem, egy nemzetis kollégám megkérdezte: van ebben perspektíva? Visszakérdeztem: ha te itt maradsz, abban van?

MN: A Katonában aztán rengeteg nagy szerepe is volt: Versinyin, Übü - ezek levehetetlen darabok voltak, de volt Dr. Schön a Luluban, a színházigazgató Az imposztorban, Vojnyickij A manóban, Afrikán Bulgakov Menekülésében - de például Bruscont, A színházcsinálót nem ott, hanem egy másik színházban játszotta el.

SL: Ajánlottam én Zsámbékinak is, de valahogy nem kellett neki. De nagyon szerettem. És a többit is; felejthetetlen volt az Übü, a Három nővér utolsó előadása - akkor vették le, amikor többen eljöttünk a színházból. És az Übü királyból elhoztam a vödröt - ez amúgy is az én ötletem volt, mert eszembe jutott, hogy régen, amikor a házmester lakógyűlésre hívta a lakókat, mindig egy vödröt ütött - hát én kilenc éven és 270 előadáson át oválisra püföltem az Übüben egy vödröt, vécépumpával.

MN: Mire emlékszik a legszívesebben ebből a korszakból? Az utazásokra?

SL: Arra is, de leginkább a próbákra - arra, ahogy létrejött egy-egy előadás. Hogy igaziból próbáltunk, mertünk rosszak lenni, mert nem számonkérés és bizonyítás volt a próba, hanem egyszerűen: próba. Később aztán ezt igyekeztem megtanítani a főiskolán is.

MN: Ahová a diákok hívták: ők kérték meg, hogy tanítsa őket. Nagy megtiszteltetés.

SL: Igen, az. Mindig jól éreztem magam a fiatalok között - ma is így van, noha már nem tanítok -, és szívesen mutattam meg nekik, hogyan dolgoztunk mi a Katonában. Először Szirtes Tamás osztályában csináltam egy szemesztert, aztán Horvai István hívott a saját osztályába, velük pedig végigdolgoztuk a négy évet. Nem is tanítottam én, hanem próbákat tartottam. Megpróbáltam átadni, amit Aschertől, Székelytől, Zsámbékitól tanultam. Hogy bátornak kell lenni, merni rossznak lenni.

MN: Miért hagyta abba?

SL: Akkor hagytam abba, amikor Székely Gábort leváltották az Új Színház éléről.

MN: Tényleg; hiszen 94-ben eljött a Katonából. Miért is?

SL: Mert kíváncsi voltam, milyen színházat csinál Székely Gábor.

MN: Rövid idő adatott. Aztán?

SL: Összeomlás, depresszió, elkeseredés. Vissza nem mehettem a Katonába, hiszen már megvolt az utódom. Nehéz korszak jött. Elmentem vidékre játszani, aztán ide kerültem a Nemzetibe - és máris a jelennél tartunk.

MN: A színészetének van egy olyan vonása, amire minden rendező úgy épít, mint egy gyémánttalapzatra: az egyszerre komor és komikus közlésmód, a színében a visszája, a dupla fenekű gesztusok. A Katonában számos ilyen alakítása volt, és az Új Színházban ilyen volt Sganarelle a Don Juanban: tragikusan vicces, avagy viccesen tragikus.

SL: Mit kéne mondanom erre?

MN: Akkor mást kérdezek: azt mondják a kollégái, hogy a Sinkó turbó fokozaton próbál, nem lehet mellette lazsálni, s ha mindenki kidőlt, ő még mindig bírja. Mitől és hogyan?

SL: Mert szenvedélyesen érdekel a próba, "frontálisan" belemegyek, rengeteg kérdésem van, és válaszokat akarok. És nem tűröm el a linkséget, a más színházak, más rendezők, más előadások simfelését - ezt mind lehet tudni rólam.

MN: Most mutatták be Verebes Zoltán 1 című filmjét - az egyik főszerepet játssza benne. Szeretik a filmesek, nem?

SL: Azt nem tudom, de állandóan nem szoktak szeretni - inkább időről időre fölfedeznek. Az első filmemet Máriássy Félix rendezte, Fügefalevél volt a címe, nagy siker volt, és még ma is nézhető. De nemigen tudtak velem mit kezdeni; a forgatáson sem voltam más, mint amilyen vagyok, udvariasan köszöntem mindenkinek, hiszen első filmes voltam. És ez azóta is így van - eszébe szoktam jutni olykor a filmrendezőknek, a fiataloknak is. Török Ferenc is, Rudolf Péter is hívott, Verebes Zoltán pedig évek óta készült erre a filmre. Elhoztunk vele négy díjat a filmszemléről, most meg egy granadai fesztiválon a közönségdíjat kaptuk meg. Ez azért számít, nem? Itthon megosztja majd a nézőket; lesz, aki fogja szeretni. Én egy olyan figurát játszom, amilyet még soha nem játszottam filmen: egy nagy túlélőt. Tele titokkal és rejtéllyel.

MN: Ez általában is igaz, nem?

SL: De. Kivéve az álmatlan éjszakákat, a kiborulásokat, a beborozásokat... Ilyenkor a családomra, a feleségemre számíthatok. Szerencsém van.

Neked ajánljuk

Elveszve az éjszakában

  • Bacsadi Zsófia

Igen szerencsétlenül végződik egy kis színházi társulat éjszakája, amikor a takarítónő hamarabb hazamegy, és magával viszi az öltöző kulcsát.

Tuti Tati

Hatalmas a tülekedés Wes Anderson új filmjében, a korábbiaknál is nagyobb, pedig már A Grand Budapest Hotelben is annyi volt a sztár, a szín, a szimmetria – ó, az a híres andersoni szimmetria és keretezés! –, hogy alig látszott ki a sztori.

Elég ez?

  • Puskás Panni

A Kabarét az 1976-os magyar bemutatója (Ódry Színpad) óta közel negyvenszer mutatták be a hazai színházak. És vannak rendezők, ilyen az ősbemutatót jegyző Szinetár Miklós, de Alföldi Róbert és Bozsik Yvette is, akiket az anyag nem hagy nyugodni, és többször is színpadra állítják.

Újrarendezés

  • Erdei Krisztina

Az idei Fotóhónapról néhány hete még alig volt elérhető információ. A kivételt épp a ki­emelt eseményről, a kanadai Margaret Watkins kiállításáról szóló hír jelentette.

Hamis minden ízében

  • A szerk.

Október 23-án elfogtunk egy marslakót, körbeálltuk, és megkérdeztük tőle, mi jó honfiak: no, szemüveges barátunk (kicsinyded, szemüveges ürge volt, mondhatni nyüzüge), mit ünneplünk mi itt ma ilyen nagy sokadalomban?

0:1

  • A szerk.

Múlt pénteken a Kúria elkaszálta a kormány legújabb propagandamutatványának, a „gyermekvédelmi népszavazásnak” az egyik kérdését, azt, amelyik arról kérdezte volna az ország polgárait, támogatják-e, hogy „kiskorú gyermekek számára is elérhetőek legyenek nem­átalakító kezelések”.

Sokan, mégis kevesen

  • Lannert Judit

A két pedagógus-szakszervezet négy pontban foglalta össze a napokban legfőbb követeléseit, ezek közt szerepel a pedagógusok bérének emelése és a munkaterheinek csökkentése is.

Postatiszta nemzeti vagyon

Pár hete derült ki, hogy az állam 42 milliárd forintért vette át a Bélyegmúzeumot a Magyar Postától. Arról nem esett szó, hogy miért ennyiért és miért most, de arról sem, hogy a valóságban mi is az a Bélyegmúzeum, és milyen értéket képvisel.

„Az államnak van életvédelmi kötelezettsége”

  • Bányai György
Vajon bíróság elé citálható-e az állam akkor, ha nem tesz semmit a járvány megfékezése érdekében? Vagy ha épp túlzott agilisságával, lezárásaival és tiltásaival okoz elkerülhető károkat? És ki lehet a felperes? Maga az állampolgár? Vagy egy másik állam?

Lépegetve, lopakodva

  • Molnár Róbert

Szlovákia csendben elviselte, hogy hosszú éveken át támogatások érkezzenek Magyarországról az országba különféle csatornákon, ám a magyar állam nagyszabású termőföldvásárlási terveit már nem hagyták szó nélkül.

„Véletlenül rátalálnak”

Operatőrből lett filmrendező, de amikor elhagyta Ceaușescu Romániáját, mindent újra kellett kezdenie. Ausztráliába települve oktatóként folytatta, most pedig új filmmel jelentkezett: az Éjjeli őrjáratot a héten mutatják be a mozik.