Wachau csodálatos vidék, maga a megtestesült idill Alsó-Ausztriában, a Duna mentén; ide kirándul Bécs nyolcadik kerületéből egy vegyes társaság. A kis Ida (Tóth Anita) egy színes strandlabdát dobál lelkesen, és véletlenül eltalálja vele az éppen ugyancsak lelkesen szónokoló fasiszta Erich fejét. A fiú mosolyogva fordul a kislány felé, egy intéssel elkéri a labdát, mint aki játszani akar, majd villámgyors, szinte láthatatlan mozdulattal kiszúrja - inkább leszúrja -, és ezzel máris minden el lett mondva. Mosoly és szúrás.
Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című darabjában (melyet most nem fogok elmesélni) számos sors, portré és viszony fonódik össze, mégis laza a szerkezet; a középpontinak tekinthető szál, a szerelmi háromszög éppen csak sorvezeti az eseményeket, de nem emelkedik fölébük. Megmarad a fragmentált, puzzle-jellegű konstrukció - és a fragmentumok élességét nem tompítja, nem mossa át a "nagy egész" mint olyan. Zsámbéki Gábor rendezésében ugyanis nem erőlteti sem az aktualizálódás, vagyis a válságok kínálta összefércelődést, sem az úgynevezett globális jelentést: merüljünk csak bele (netán el) a részletek gazdagságába.
A játék tere lépcsőzetesen emelkedik, és nagyjából üres; a behordott díszletek is csak jelzik, merre járunk: a bécsi Josephstadtban vagy Wachauban. Havlitschek húsboltját masszív vágódeszkaállvány jelzi, no meg Lengyel Ferenc, amint bárddal darabolja a véres sertésfejet. Rögtön mellette a Tündérkirály bababoltja (kirakatában csontváz és leszúrt baba) - Bezerédi Zoltán szangvinikus apájában szikrányi tündér sincs, csak a nagy fene szerencsétlenség és a belőle sarjadó akarnokság -, a jobb szélen pedig Valéria asszony trafikja: egy magas szék. Khell Csörsz díszlete hangulatkeltően darabos - a hangulat pedig korhű; ez utóbbit erősíti Szakács Györgyi bravúrosan kétfelé korhű jelmeztára, melynek minden darabja (tán Ida napozója és a fürdőruhák kivételével, de ez sem biztos) otthon van a mai utcán.
Betolnak olykor egy hirdetőoszlopot - legalább tudjuk, hol és mikor járunk: 1931-ben, Bécsben. Válság van - és elég végignézni Ödön von Horváth panoptikumát, hogy lássuk: a hatását senki sem kerülheti el, mert a válság nemcsak odakint, hanem idebent is tombol. Szeretetért, kötődésért folyik a nagy háború, melynek eszközei mindvégig bumeránghatással működnek: tönkreteszik mindkét felet. Apát és vőlegényt, leányt és menyasszonyt, özvegyet és túlélőbajnokot. Zsámbéki Gábor erős nagyítóján át mindegyikre vetünk egy-egy éles tekintetet.
A Katona velejéig perfekt előadása majdnem lehetetlen feladatot abszolvál: a Mesél a bécsi erdő remek darab, de pokolian nehéz egyben tartani. Eszerint csak úgy lehetséges, hogy sok hibátlan alakítás áll helyt önmagáért, és nincs erőlködés a "metamondandó" irányába.
Lázár Kati nagymama- és Bodnár Erika anyafigurája szimbiotikus gonoszságban mutat kétfelé: az uralkodó gigagonosz (Lázár micsoda daccal és csakazértissel fogja túlélni az összes alakot itt!) percenként triumfál gyatra tanítványa, vagyis a lánya felett (amit Bodnár félelemmel tetéz). Bezerédi apanyomoronca töltelék szövegeket nyom, közben csimpaszkodik bármibe-bárkibe, aki szeretni bírná - és nagy női tartással megfejelve ugyanebben utazik Valéria, a trafikosnő is: Fullajtár Andrea minden haja szála erőltetetten kapaszkodik össze, ő maga pedig szünet nélkül csöppnyi hajlással-dőléssel keresi a percnyi kegyeket. Van neki jó szíve pedig.
Vajdai Vilmos Hierlinger Ferdinándja Nagy Ervin puha-puhány Alfrédjának update-olt verziója - és akkor ott van a nagykamasz Erich, az ő komolyan vehetetlenre maszkolt, de véresen komoly fasiszta tartásával és szövegével (Kovács Lehel erősen mutatja ennek a komolyan nem vevésnek az életveszélyes következményét is) már nem jövő, hanem jelen. Ott bóklásznak a muzsikusok (Sáry László és Várady Zsuzsa), ömlik a Strauss meg a Kék Duna.
És epizódok, súlyos-felejthetetlen villanások (ahogy a Tenki Réka játszotta Bárónő és a Szirtes Ági játszotta vak Helén érzelmi poklára vetünk egy pillantást, vagy a Kapitány - Bán Jánosnak a figura merevségéhez szinte nincs is szüksége a nyakmerevítőre - hiábavaló tisztánlátása előttünk válik hiábavalóvá, mert senki nem hallja meg, és akkor jön egy Mister, az amerikás bécsi, aki Ujlaki Dénes drabális megformálásában értetlenségével és érzéketlenségével alaposan "belecsap a lecsóba"), szóval a kőkemény epizódok sűrűjében ott botladozik Marianne, aki elkövette azt a végzetes hibát, hogy nem akart mások útmutatása szerint élni, hanem megpróbálta a saját akaratát követni. Hogy milyen lett volna a más, azt Elek Ferenc tébláb-agresszív Oszkárja mutatja: minden csók erőszak, fölér egy veréssel. Félelemből, persze, belső tévelygésből. Elek Ferenc játéka vastagon remek.
Rezes Judit pedig kitartja a magasfeszültséget: a kedves naivától az engedelmes lányon keresztül a kifosztott asszonyig minden másodperce hiteles és mély. És szépen összeköti az előadás két pillérét: a templomi magányt, az Istentől való elhagyatottságot az óriáslabdán tipegő pucér nő kiszolgáltatott magányával.
Ja, közben tudjuk, hol vagyunk: lassan, de biztosan itatja át a levegőt a fasizmus. Alig is venni észre, oly alattomos.
Nos, akik nagyon megválogatják, hová mennek színházba: irány a Katona!
Katona József Színház, november 6.
