Diplomás közgazdászból lett színész; eleinte két-három évenként új színházhoz szerződött - Győr, Pécs, a budapesti József Attila Színház és a Vígszínház társulatában is játszott, de megfordult néhány évre a Mafilm csapatában is -, aztán majd' egy évtizedig maradt ugyanott, Székesfehérváron. A vándorlás idején játszotta a hipermacsó Petrucchiót a Makrancos hölgyben, és az érző szívű, de hirtelen indulatú Stanley Kowalskit A vágy villamosában, de legnagyobb színpadi sikerét föltehetően a Ken Kesey regényéből készült Kakukkfészek című színdarabban aratta. A Vígszínházban láthattuk először a hatalmas termetű néma indiánt, Bromdent, aki partvissal a kezében csoszogta végig az előadást, és közben a lázadó McMurphy (Koncz Gábor) hűséges társaként segítette annak szökését. Bujtor István nagyobb volt a színpadon, mint civil önmaga - nem csoda, ha megérezte és megragadta a szerepben rejlő lehetőséget, és el sem engedte soha többé. Megrendezte például 2005-ben a Turay Ida Színtársulatban - és ott is eljátszotta Bromdent, Nemcsák Károly McMurphyje mellett.
Élete nagy kihívásának tekintette, amikor 2007 végén Eperjes Károllyal együtt átvette a veszprémi Petőfi Színházat. Érthető tehát, hogy elővett mindent, ami valaha sikeres volt, és köze volt hozzá - vagyis ismét megrendezte Kesey ismert opusát, és ismét eljátszotta az indiánt - ezúttal Eperjes Károly McMurphyje mellett. És ez volt élete utolsó színpadi szerepe. A színházvezető páros közös színpadi föllépése nyilván imázserősítésként is szolgált - és nyilván erősített is. Bromden szerepe "ráégett" Bujtor István figurájára - avagy ő égett rá Bromdenre; mindenesetre színpadon Bujtor ezzel az alakkal azonos. És a némán is erős, fenyegető-talányos jelenléttel.
A másik kedvence a Hyppolit, a lakáj című darab lehetett, hiszen ezt is többször rendezte, noha egyáltalán nem játszott benne. A győri rendezésben 2005-ben Szulák Andrea játszotta Schneiderné Arankát - és sikerét megismételték 2008-ban a veszprémi színházban is.
*
Ám hiába volt színészként, rendezőként vagy akár direktorként is otthonos a színházban, Bujtor István valójában filmszínész volt - annak nem is akármilyen. Eleve egy film - Máriássy Félix Karambol című mérsékelten emlékezetes alkotása - térítette le a tisztes polgári karrier útjáról (1964-ben). A legendák szerint persze a műben komoly szerepet vivő híres bátyja, Latinovits protezsálta. Amikor már mindenki megvolt, csak az abszolút főszereplő hiányzott, hoppá, ütött a nagy művész a homlokára, hát az én öcsém épp ilyen nagydarab, jóképű marha, aki kiválóan alkalmas lenne a magát megégető szeladon untig ismerős szerepére. S Bujtor jött, s egyből maradt is, aztán pedig roppant sikeres, de elég furcsa pályát futott be.
Talán senkinek nem választható ilyen könnyen, ilyen éles, látványos határvonallal ketté a filmszínészi pályája, mint az övé. Bujtor maga Mr. Kétarc: az 1980 előtti szocialista sztár, és az 1980 utáni - minden addigi (nagyon is jelentős) sikert felülmúló - bolhacirkuszi világszám, a Csöpi. Persze a korai, 1964-től 80-ig húzódó pályán megtalálhatni a későbbi fordulat konkrét előzményeit - végtére is ugyanarról a férfiról van szó. Hisz az nem úgy volt ám, hogy jött a nagy szőrös Piedone, s a nagy magyar szinkronhangja egyszer csak kitalálta, hogy miért ne lehetne honosítani minálunk is ezt a remek figurát. Vagyis így volt, a színész maga is kedvvel építgette az erről szóló legendát, a világgazdaság.hu-nak nyilatkozva például így festette le nemes egyszerűséggel a genezist: "...az első film ötlete Bud Spencerrel való találkozásomkor vetődött fel. A Sándor Mátyást mutatták be Rómában, s szóltak neki, hogy én vagyok a magyar szinkronhangja. Iszogattunk, beszélgettünk, s szóba került, milyen jópofák azok a történetek, amelyekre az ő filmjei épülnek. Kell hozzá szép táj, érdekes történet, kisgyerek, jó zene, no és persze verekedés, de vér nélkül."
De ennél azért többről volt szó, egy kis nép nagy kalandvágyáról...
Nekünk a Balaton
Hogy teljesen tisztán lássuk a folyamatot, először egy olyan filmről kell beszélnünk, amiben Bujtor István egyáltalán nem játszott. A Karambol évében, 1964-ben (!) készült egy nagyon érdekes filmállat is a mi hazánkban, egy amerikai-magyar koprodukciós kalandfilm! Hidegháború, piha! A vasfüggöny smafu, Richard Thorpe (olyan világsikerek rendezője, mint az "z, a csodák csodája, A nagy Caruso, számos Walter Scott-adaptáció és Tarzan-film) mozija, Az aranyfej arról szólt, hogy Nyugatról (jelesül Amerikából) Magyarországra látogatnak bizonyos, tagadhatatlan baleksági tünetekkel feljavított bűnözői elemek, avval az alig leplezett szándékkal, hogy itt szerezzék meg a nagy zsákmányt, Szent László hermáját. Ám a honi és nemzetközi bűnüldözés perdöntő gyermeki segédlettel a kétségtelenül kalandos film végére kézre keríti őket.
Bujtor először azonban még kevésbé mozgalmas filmes terepen próbálta ki magát, hisz a Karambol évében megnyitotta pályája első szakaszán átívelő "értelmiségi trilógiáját" Szabó István Álmodozások kora című mozijában, egy pályakezdő mérnök (mellék)szerepével. Ebbe a sorba illik aztán két főszerepe is, Simó Sándor 1969-es Szemüvegesek c. kísérletében egy tervezőintézet fiatal építésze, aki - mi mást is akkor? - a lakótelepi építkezést kívánja (nagyon szordínósan) forradalmasítani. Mit gondolnak, hagyják neki az elvtársak? Szörény Rezső 1979-es B.U.É.K.-jában már az efféle csalódásoktól megkeseredett, még mindig majdnem fiatal értelmiségi. Ezek a fehérgalléros figurák - kivált a mából visszagondolván - valamelyest ellenébe mentek Bujtor karakterének, hisz ő is már fiatalon nagy, brontes ember volt, mindazonáltal végig hiteles maradt a vásznon értelmiségiként (dejszen annak is indult).
Ám abban is megállta a helyét, amire meláksága tán jobban predesztinálta, bandavezérként. Ám mielőtt rátérnénk ilyen természetű ügyeire, jön (1965-ben) egy újabb döntő iránymutatású film a pályáján. Mondjuk a Bertha Bulcsu novellájából Fehér Imre rendezésében elkövetett Harlekin és szerelmese, amiben ugyancsak főszerepet vitt, mozgóképes természetű értékei miatt aligha maradna fönn az emlékezet rostáján. Ám volt ott még két apróság... Először is, ez egy balatoni vitorlástörténet volt, Bujtor fehér vászonnadrágban és sárga anorákban csapta a szelet. Kinek is? Nos, itt a második filmtörténeti momentum, az alig húszesztendős, egy szál bikinibe csomagolt Sáfár Anikónak...
Rendőr áll az Adrián
Figyelem! Két előzményünk tehát megvan már 1965-ben (!) a későbbi Csöpiségből. A vitorlázó sampion (Bujtor mellékállásban hat magyar bajnoki címet gyűjtött a sportágban) és a meskete (A Pogány Madonna ugyanis szinte egy az egyben használja fel Az aranyfej sztoriját).
De akkor a következő évben (1966-ban) színre lép a súlyos vagány, a könnyen odaütő kültelki jassz figurája is, a kiváló Szász Péter ostoba, ám nagyon is hangulatosra sikerített agitkája, a Fiúk a térről kockáin (hogyan lesz tudatos ellenállóvá a második világháború alatt egy kültelki huligánbanda - a proliknak már akkor is helyén volt a szívük, amikor az ég zengett). Bujtor Lada, a bandavezér szerepében állta a versenyt olyan kiválóan induló pályatársaival, mint Harsányi Gábor, Tahi Tóth László vagy éppenséggel Kovács István. (Milyen furcsa, hogy a nyolcvanas évekre - finoman szólva - ők is kifutották magukat.)
Ekkor évről évre ugrálunk a pályán, Bujtor nagyon sokat vállal, évi négy-öt filmben visz komoly szerepet, s jó az arány: nagyon sok közöttük a maradandó darab (és alakítás is). Hatvanhétben köszön be Jancsó, mindjárt a Csend és kiáltással, ahol Bujtor ismét Latinovits partnere, bátyja csendőrtisztjének segítőjeként emlékezetes játékkal ragyog ki. A párbeszédeit szinte csak vezényszavakra, parancsokra (Álljon ide! Forduljon meg! Vegye le a ruháját! stb.) korlátozó drámában kétség sem fér színészi teljesítményéhez - olyanok perfekt partnere, mint Törőcsik Mari vagy Jancsó vezető színésze, Kozák András. S ezzel bérelt helye lesz a Jancsó-filmekben, a kor első számú európai sztárjai, Jacques Charrier és Marina Vlady oldalán főszerepet kap a Sirokkóban (1969), s "a jók közt jegyzik fel a nevét". Jancsóval az Égi báránnyal (1970), a Még kér a néppel (1972), majd a Magyar rapszódiával (1979) és az Allegro Barbaróval (1980) folytatódik a közös történetük, csak előbb a Sirokkó évében (1969-ben) kerül egy újabb mérföldkőnek, de inkább útjelzőnek mondható mű is a portfólióba. Az oroszlán ugrani készül, amiben Bujtor először jelenik meg nyugati típusú pofonautomataként, megrázza a pofonfát, s még Papp Laci is dob hamar tőle egy hátast, egyenest az Adriába. Miközben az Illés zenekar a dubrovniki rondellán rázendít: miért hagytuk, hogy így legyen...
Nemcsak hogy e filmmel Bujtor behúzhatta magának a harmadik csillagot a Csöpiséghez vezető igazán tartalmas úton, de valami fel is fedődik ekkor az ő (egyik) nagy titkából. Hogy ki is volt ő, és mért' szerettük? Nos, a teljesen nyugati szórakoztatófilmes mintákat, Az oroszlán ugrani készült úgy adták el itthon, mint James Bond-paródiát. Ezzel szemben nem volt hús-vér nézője, aki ne inkább "élesbe", mint paródiaként vette volna le a sztorit. Szurkoltunk rendesen a magyar fiúért, ami annál is könynyebben ment, mert "igazi" James Bondot nem látott '69-ben itt a kutya sem (aki esetleg mégis, annak jelentést kellett írnia róla a III/III-nak). A kalandmoziként komolyan vett mű már megfestette a figurát, ami Bujtor igazi tudományának bizonyult azután: a keményöklű kalandort, a szívek elrablóját, aki a tengerparton is méltón képviseli a magyar színeket. Öcsém, már csak be kellett léptetni a szocialista vízirendőrséghez, és elküldeni olykor a Balatonról a Chiemsee-re vitorlázni, és kész volt a mindenki által irigyelhető, emberarcú, mit ember-, adidasruhás, arszlánarcú belügyi szakdolgozó! Aki itt ül velünk a levesben, de úgy néz ki és úgy csinál, mint akit odaát sem érhet meglepetés. Mi szükség volt ehhez Piedonéra? Semmi. Legfeljebb anynyi, hogy a kalandokkal eltöltött idő alatt valamelyest Bujtor is tovább testesedett.
És volt még néhány nagy dobása és tisztes helytállása is. Utóbbi kategóriába tartozik két Verne-adaptáció: a régi kedves partnerével, Koncz Gáborral (Bors, Kakukkfészek) együtt előadott Dunai hajós és az összeurópai produkcióban készített tévészéria, a Sándor Mátyás. Az előbbibe, a nagy gurítások közé pedig ugyancsak egy sorozat, a teljesen agyalágyult, ám szerethetően ostoba Bors Stan és Panja Konczcal (Oszi és Dezső), illetve Mérges Balázs csendbiztos szerepe az első magyar "easternben", a Talpuk alatt fütyül a szélben (1976). Ennyinek a töredékével is a halhatatlanok közé lehet kerülni...
Summa summarum: Bujtor István nagyszerű figura volt, egy sor nagy magyar film kiváló színésze, pályája legtermékenyebb korszakában a jelenkori magyar kultúra egyik markáns protagonistája. Aztán pedig Ötvös Csöpi lett, de azt is olyan szeretettel és alkalmanként olyan önfeledten művelte, ami csak a legnagyobbak sajátja. Hiányozni fog: nem nagyon teremnek már ilyen tőrőlmetszett formák, ilyen szép szál emberek.
