Csehov-évad elé nézek - már ha rendesen járok majd vidékre az egész szezonban... Ezért aztán én az enyhe télre gondoltam, amikor a Himnusz eléneklésével áldást kértünk a fentvalótól az évadra (vagy mire is?) az első premier estéjén a kecskeméti Katona József Színházban.
És igenis, ellene mondok a színházban is igen jártas drága íróbarátomnak, aki szerint kifejezetten rosszat tesz az előadásnak, vagyis Csehov Három nővérének ez a himnikus felütés: szerintem a Furcsa párnak például sokkal többet ártott volna; igaz, azért meg nem akkora kár. Kérdés persze, hogyan is látja ugyanezt az előadás rendezője, Szász János.
Nem tudom, szokás-e minden színházban Himnuszt énekelni az évad első premierjén - vagy csak a jövő évadtól lesz kötelező. Na, mindegy. Nem mindegy. A Himnusz nem erre való.
Amikor fölmegy a függöny, és azt látjuk, hogy a Szász János rendező által tervezett díszletben egy jókora "nagyszoba" van, egy régi szalonféleség, meg konyha is, meg még ágy is elöl, szép, bár az időben megfáradt bútorok, anyagok, terítők - akkor tudjuk, hol vagyunk és mikor: bárhol és bármikor. Itt is, esetleg; van tévé és farmernadrág, plafonos fregoli és forgódobos mosógép a külön centrifugával, valamint színes üvegekkel ékesített szamovár. Oldalsó és hátsó sorok az Ecserin.
Ideges a kezdés: nincsen itt három nővér összenőve, hanem teng-leng ki-ki, beszél el egymás mellett, és csak amikor metszik egymást a mondatok, akkor támad közük egymáshoz. Többnyire igen ingerült közük - a szeretet, az összetartozás itt ingerültségben fejeződik ki. Szász nem barátja a melankolikus Csehov-intonációnak, inkább a sistergő feszültséget hallja-érzi ki ebből a darabból is; Andrej summázó monológját mintegy mottóként az előadás elejére teszi, nehogy már derűsen induljon Irina névnapja.
Nem is indul. A lányok döntögetik befelé a fél deci vodkákat - kár, hogy a színészek közül kevesen tudják a megtartott részegséget mintegy alaphangként vinni, ettől aztán el van felejtve az egész -, Olga mindjárt irigy szemrehányást fogalmaz bele a rendszerint ártatlan mondatba Másának: "én szeretném az uramat". Jó, ha emlékszünk erre a harmadik felvonás idején is, amikor az előadás egyik legjobban megcsinált jelenetében Kuligin rádöbben, hol hibázta el (Olgát kellett volna elvennie), és látjuk, hogy Olga ezt mindig is tudta. Danyi Judit ebben a jelenetben a legjobb.
Kuligin nem a szokott "búbarom": csak csöppet szorítja meg az ölében ülő Mása karját, amikor az nem akarna az igazgatóékhoz menni vizitbe... És Mása a legvégén négykézláb mászik vissza ebbe az ölbe: itt van biztonság, noha szomorú. Dunai Tamás Kuliginje néhány jelenetben erős, máskor - partnerek híján is - semmibe száll a rendezői ötlet. Mása szerepében Magyar Éva (aki egyáltalán nem azonos a Royal Shakespeare Companyt megjárt színész-koreográfus Magyar Évával, ezért nyilván hamarosan változtat a nevén) eléggé nehezen hihetően adja a szerelmest, a végén azonban jó a Versinyin lábába akaszkodó nő vonszolódása a földön, Szász megkoreografálta alaposan.
Darabos minden alakítás, csak az oroszul hullámzó Millió rózsaszál sima (Alla Pugacsovát halljuk): villanások vannak, nem szerepívek. Ez nem baj például a Fedotyikot játszó Széplaky Géza esetében: ő megemeli a saját pillanatait. Versinyin - Fazakas Géza - csupa külsőség, Szoljonij - P. Györffy András - hangos modor, Tuzenbach pedig - Csémy Balázs - narcisztikus sármőr. Irináról - Trokán Nóra játékában - nemcsak azt nem lehet elhinni, hogy például tanítónői vizsgát tett, de azt sem, hogy gondol valamit arról a Moszkváról, ahová annyira menni akar. Lengyel Tamás Andrejének nem sok köze van a húgaihoz - ami amúgy Szász "találmánya" -, de ezt nemigen tudja súlyossá tenni, hiába rángatja vallomásos monológja közben erőszakosan a fekvő lányokat. A saját lúzerségét, azt tudja mutatni súlyosnak: szép a csecsemőjét magához szorító férfiszerencsétlenség a nagy ajtónyílásban.
A "tömegjelenetek" erősebbek: a második felvonásban a dühödt részeg tivornya például. Vagy a nyílt konfliktusok: Natasa és Olga hangos-haragos összecsapása Anfisza okán. A leginkább koherens alakítás egyébként a Natasát játszó Bognár Gyöngyvéré; itt legföljebb az a probléma, hogy Natasa túl gyorsan, túl korán ér személyiségfejlődése végére: már a második felvonásban kibomlik a gyakorlott, rutinos zsarnok. Aztán a negyedik felvonásra - amikor amúgy is minden megvilágosodik - szépen a helyére kerül.
Mint minden. Szól a zene, és azt mondja: "this is the end". A tér kiürül: "deszantosok", búcsúzó katonák hordják ki az összes bútort, csak a koszcsíkok maradnak a falakon. Ez a tér nem üres, hanem elhagyott; Natasa szaporán hordja be a gyerekjátékokkal teli dobozokat, nő az üresség. Erre fut ki minden: kóbor lelkek, tétova és magányos kísértetek abszolválják a körkörös búcsút, akik nincsenek már otthon a saját otthonukban, akiktől el lett véve - nemcsak Moszkva, nemcsak a jelen, hanem - még a múlt is.
Valami ilyesmiről szólt volna a Szász János rendezte Három nővér - ha ugyan jól olvastam a rendezőt az erősen színészdeficites előadásban. Érdekes elgondolás - jó lenne látni egyszer.
Kecskemét, szeptember 18.
