Magyar Narancs: Fáradtnak kell lenned: tegnap volt az Othello bemutatója. De nem nagyon látszik.
Eszenyi Enikő: Pedig... Reggel ötkor mentünk haza. Jó buli volt.
MN: És a film után? Annak is most volt a bemutatója.
EE: A filmet még nem láttam, legalábbis az egészet nem.
MN: Érdekes film. Nem annyira Kéthly Anna miatt, nem is a besúgótörténet miatt - hanem az alaphelyzet miatt: valaki évtizedek után egyszer csak visszahullik egy régi szerelembe.
EE: Szerintem Mészáros Mártát is ez érdekelte a legjobban. A forgatókönyvet amúgy készen kaptam, azt a változatot, amit aztán leforgattunk. De már azelőtt szerettem volna eljátszani, hogy olvastam volna. Érdekelt Kéthly Anna.
MN: Mikor forgattad?
EE: Tavaly nyáron. Több mint egy éve.
MN: És mikor lesz újra időd egy ekkora filmszerepre?
EE: Talán öt év múlva.
MN: És színházira?
EE: Azt azért előbb szeretnék. Talán jövőre. Ebben az évadban biztos nem, a tavalyiban sem játszottam.
MN: Ez két év egy színésznő legjobb éveiből.
EE: Tudom. De ha nem tudnám, akkor is most mondta valaki, épp a film bemutatója után. Igen, lehet, hogy játszanom kellene, de most másképp alakult az életem.
MN: Nem bánod?
EE: Mit? Hogy igazgató lettem? A Vígszínház nagyon nagy, és ebben a gazdasági helyzetben egészen másképp kell vezetni, mint az elmúlt húsz évben. A két épületben (a Vígben és a Pestiben) esténként ezerhétszáz embert kell beültetni - ehhez ma nagyon komoly erő kell; főleg így, hogy ennek a színháznak kicsi a támogatása. Nem akarom más színházak pénzéhez hasonlítgatni, mert úgy nézne ki, mintha azt sokallanám, de mégiscsak az a helyzet, hogy mi a szükséges pénzünk ötven százalékát "kitermeljük". Nekünk nincs marketingcsapatunk, soha nem is volt; részfeladatokat oldunk meg, mindenki csinál mindent. Iszonyatosan sokat kell dolgozni azért, hogy a nézők tudjanak rólunk, hogy minden este jegyet vegyenek. Egész nyáron itt voltunk; reggeltől éjszakáig itt vagyok, és nem tudunk mindent elintézni.
MN: Belülről lettél igazgató - nemigen mondhatod, hogy nem erre számítottál. Értek meglepetések?
EE: A színházban bent nem. Huszonkilenc éve itt vagyok, ismerem a működés teljes rendszerét. Nemcsak a színész, hanem a rendező szemszögéből is: nagy produkciókat rendeztem, a költségvetéstől kezdve végigcsináltam az egész folyamatot.
MN: De azzal nem kellett foglalkoznod, hogy jönnek-e rá a nézők.
EE: Közvetlenül nem, de valamiféleképpen részese voltam ennek is. Az a problémánk, hogy egyedül maradtunk; az egyetlen olyan színház vagyunk, ami ekkora méretben prózát játszik. Fogalmazhatok úgy, hogy van a Vígszínház, és mellette van még egy Nemzeti Színház, mert a Pesti Színház nézőtere majdnem akkora. Másképp: a Radnóti Színház akkora, mint a Pesti Színház erkélye. És akkor még befér a földszintre, mondjuk, a Katona József Színház, és mellé még egy pici stúdió is. És van nyolc bemutató ebben az évadban.
MN: Önmagában ez nem akkora szám, hat-hét bemutató van másutt is, ahol van két játszási hely.
EE: De a legtöbb helyen három van; az igazgató három rendezővel, három díszlettervezővel, három jelmeztervezővel tárgyal. Mi ennek a háromszorosával - és ezt pusztán napra beosztani is nehéz. És kevesen vagyunk, mert kevés a pénzünk; kevés a színész, kevés a dolgozó. Egy összehasonlítást mégis mondok: a Nemzetiénél nekünk egymilliárddal kevesebb a támogatásunk, az tíz hónapra havi százmilliós különbség. Vagyis nálunk a díszleteket és a jelmezeket is "minimalizálni" kell, minimális pénzből kéne kihozni.
MN: Sem az Othello díszletei, sem A nő vágya jelmezei nem utalnak a minimalizálásra.
EE: Költségben kell minimalizálni, nem látványban vagy hatásban. A Vígszínház összes bemutatójának a díszletére és jelmezére ötvenmillió forint jut egy évadban.
MN: Én tudok olyan előadást, aminek ennyi volt a díszlete: egyre sok, mindre kevés.
EE: Ráadásul a közönség joggal várja el, hogy lásson valamit a pénzéért, és azt is joggal várják a Vígszínháztól, hogy fizessen normálisan egy alkotónak, adjon neki rendes pénzt arra, amit csinál.
MN: Mit szól a fenntartó? Rohan és segít, vagy széttárja a kezét?
EE: Lehet, hogy majd fog segíteni, de egyelőre nem látom. Egyelőre a fenntartó elvon - a hétszáz-egynéhány milliós állami támogatásunkból. A szakmától azért kaptam segítséget; Zsámbéki Gábor például kiadta Fekete Ernőt Jago szerepére. És Urbán András is kiadta Béres Mártát Desdemonának, pedig Újvidéken nekik kis színházuk van, és egy ilyen gesztus megnehezíti a működésüket. Segítenek a színház fő támogatói is - ez fontos. Aztán nagyon sok segítséget kapok az itteni dolgozóktól. Például abban, hogy ha kell, sokkal többet dolgoznak, miközben fizetni nem tudok.
MN: Ezekből a segítségekből nem lehet produkciókat finanszírozni.
EE: Ha a következő elosztásnál nem veszik figyelembe, hogy mi már tényleg 50 százalékot megtermelünk, elég jó házakkal megyünk, jól árultuk a bérleteket, több bérletesünk van, mint tavaly ilyenkor a gazdasági válság ellenére, hogy vannak nézőink, pedig még a Margit híd is le van zárva, amit mi nagyon is érzünk, mert a nézőink késnek, mi pedig megvárjuk őket, ráadásul a fizetős parkolás idejét is meghosszabbították, ami olyan, mint egy jegyáremelés... szóval, ha nem kapunk több pénzt, akkor kénytelenek leszünk nem Othellót játszani, hanem kevés szereplős, olcsó darabokat. Nagyot, kosztümöset már most sem lehet kihozni.
MN: A társulat hogy fogadott? Sok olyan színész van, akik emlékeznek a kezdő Eszenyi Enikőre - most a főnökük lettél.
EE: Ha nekem most van igazi bázisom, akkor azt mondhatom, hogy ezekre az idősebb kollégákra számíthatok. Vallai Péter, Reviczky Gábor, Tahi-Tóth László játszik az Othellóban; nem volt olyan, amit nem kérhettem tőlük. 'k viszont soha nem kértek, nem akartak elmenni, végigdolgozták a próbákat, sokat segítettek nekem. Mindig itt voltak. És megértéssel fogadták az ifjú kollégák lángolását, élvezték és próbáltak velük együtt menni. A többiek is segítenek, pedig tudják, hogy nem tudok fizetést emelni, semmit nem tudok adni, viszont mindig csak kérek. Mert kitalálom, hogy legyen itt is Magyar Dal Napja, Magyar Dráma Napja, ez mind külön próbákat jelent, ingyen. És van a nyílt nap; az bizony reggel fél hatkor kezdődött, és amikor délután ötkor elment a kétezer ember, mi elkezdtünk próbálni éjszakáig a Magyar Dal Napjára.
MN: Ha már az Othellót említetted: mit szólt a társulat ahhoz, hogy a három főszerepre három vendéget hívtál?
EE: Szerintem egyáltalán nem lepte meg őket, nagyon régen van ilyesmi. A Várkonyi-érában sokszor itt volt Básti Lajos - jó, egy picit ide is szerződött. De a Nórában, amit Marton László rendezett, és én játszottam Nórát, abban is a hat főszereplőből három vendég volt. A Sok hűhóban Nagy Ervin a Katonából főszerepet játszott. A Figaro házasságában Anger Zsolt Figaro...
MN: Tudom, hogy volt már rá példa, csak érdekelne, hogy mit szólnak hozzá az itteni tagok.
EE: Hát, amikor az Anger jött Figarónak, biztos volt olyan, aki azt gondolta, hogy ő is lehetne Figaro.
MN: Nem arról van szó, hogy bizonyos értelemben hiányos a társulat?
EE: Én úgy gondolom, hogy ez egy nagyon rendben lévő társulat, de az természetes, hogy vendégek is jönnek. Harmincnyolc színész van, szerintem ez nem sok. És vannak nyolcan 85 év fölött - de ők sem ingyen kapnak fizetést, mert mindegyikük színpadon van. Három helyen működtetünk repertoárt - mert most már a Háziszínpadon is. Nagyon nehéz mindenkit folyamatosan egyeztetni, tehát a vendégnek praktikus oka is van. De művészi is, például az, hogy Othellót minden színháznak nehéz találnia, mert Othello nem terem minden bokorban.
MN: És Jago?
EE: Jago már több terem. Othello nehezebb ügy - és nem titkolt szándékom, hogy Nagy Zsolt valahogy maradjon nálunk.
MN: Az nagyjából világos, hogy miért nem játszol színpadon - de vajon rendezőként is úgy van, hogy a te igényed az utolsó a sorban? Esetleg te rendezed azt, amit más visszaad?
EE: Nem. Annak ellenére nem, hogy az Othellóra Mohácsi Jánost kértem föl, mert férfias darabnak tartom, neki valónak. De ő ezt nem akarta - amit pedig javasolt, azt én nem akartam. És az Othellót imádom, Shakespeare-t imádom, legalább tizenhat-tizennyolc darabjában szerepeltem vagy rendeztem. Szóval, amikor János lemondta, én magamban máris átvettem a darabot - ez nem volt kérdés.
MN: És elvitted a színészeket katonásdit gyakorolni...
EE: Több éve így csináljuk... Érdekes kérdés ez: ha egy kísérletezgető színház vonul el terepre, az pozitívum, ha egy nagy színház csinálja, akkor megkérdezik, hogy miért. Hát, aki nem volt katona, honnan tudja, hogy milyen a katonaság?
MN: Azért a színházban nem kell mindent igaziból megtapasztalni...
EE: Tényleg nem, de azért muszáj néha a zárt rendszerből kikerülni, elmenni olyan helyekre, amiket nem ismerünk. Az Ünnep című előadásunknál egyes szereplők a Gundelba jártak felszolgálni, csak a sajtónak nem volt olyan érdekes, mint most ez a katonásdi. És az ilyesmi közösséget kovácsol, megtudnak magukról és egymásról olyasmiket, amiket talán nem ebben a darabban fognak hasznosítani, de hozama lesz azért.
MN: Az Othello látványos színház, hatásos, nagy forma. Kevesen gondolkodnak manapság nagy színházi formában, te vagy az egyik.
EE: Nyilván azért, mert nagyszínházban dolgozunk, én is, és a többiek is, akik ezt szeretik. Dolgoztam én kisszínházban is, a Leonce és Léna kicsi forma volt.
MN: Ez inkább fordítva érdekes; kis helyen, pincében, padláson sokan tudnak dolgozni, nagyszínpadon kevesen, és ebből keletkezik egy olyan látszat is, hogy a nagyszínházi forma leáldozóban van.
EE: Nem hiszem, legföljebb roszszul hat rá az a gazdasági helyzet, amiről korábban beszéltünk.
MN: Nagyon fontosnak éreztem az Othellóban egy manapság kurrens kérdés újszerű fölvetését. Az előadásban ugyanis egyszer csak úgy kezdenek el a szereplők cigányozni, négerezni, zsidózni - persze csak a négert gondolom konkrétan -, ahogy úgynevezett "jobb körökben" szokás, vagyis nem magyargárdásan, nácisan, hanem "szalon" módra. Ez is elég gyakori jelenség, csak nemigen szoktuk szóvá tenni.
EE: Igen, ez fontos nekem, nagyon fontos. Ezért nem festettük Nagy Zsoltot feketére - a végén, amikor be van kenve, akkor sem fekete, hanem azzal a bizonyos "kamuflázs"-festékkel van bekenve, ami a katonaságnál használatos. A többieket, a többi katonát is bekenhettük volna nyugodtan... Szóval tényleg az a lényeg, hogy valaki ettől a "szalonniggerezéstől" is igazi állattá válhat, és persze nem azért, mert fekete. Hanem mert ember. Akinek ettől egyszer csak eldurran az agya, és már nem is ember.
MN: Térjünk vissza az igazgatásra, Molnár Ferenc-bemutató lesz mindkét színházban. A biztonság vagy a hagyomány jegyében?
EE: Ez tényleg erős hagyománya ennek a színháznak, eddig is volt, nemrégiben is volt - természetes, hogy van és lesz.
MN: Nem fognak megszólni azért, hogy életed párja, Kamondi Zoltán fog itt rendezni?
EE: Amikor az életem párja Kaszás Attila volt, minden darabomnak a főszerepét ő játszotta. Egyetlenegy darabomban nem játszott - Labiche Olasz szalmakalapjában -, amiért meg is sértődtem rá.
MN: De most az igazgató ad rendezést a párjának.
EE: Zoltán rendezett már más színházakban is, amíg nem fordult teljesen a film felé. Én is játszottam előadásában, szerintem nagyon jó volt, én szerettem vele dolgozni. Ingmar Bergman is a szerelmeivel dolgozott. És más filmrendezők is dolgoznak színházban, Sopsits Árpád, Szász János. Szász például a Kurázsi mamát rendezte itt - és remélem, még fog is itt rendezni. Hát akkor a Kamondi is rendezhet. Ráadásul Almodóvar Mindent anyámról című művét rendezi, az meg egy filmrendező munkája. És nem ő választotta, mi kértük fel.
MN: Az igazgatói pályázatod a hagyományra épült: megtartani, folytatni, megújítani. Lassan kezd látszani az újítás. A Pesti Színház előcsarnoka például megváltozott: világosszürke falra került föl a halott művészek neve.
EE: A Pesti Színház nehéz ügy - az épületben 1967 óta nem változott semmi, illetve csak a problémák halmozódnak. Alul áll a víz, nincs levegő, egyelőre nincs légkondicionálás, ami miatt két hónapot - és nagyjából húszezer nézőt - veszítünk a szezonból, mert a helyiség annyira levegőtlen, hogy sem szeptemberben, sem májusban nem lehet játszani benne. Viszont tisztán látszik, hogy nem lesz meg az a 2,5 milliárd forint, ami a felújításához kéne - belátható időn belül biztosan nem. Az meg nem mehet tovább, hogy a Váci utca közepén egy színház így nézzen ki... Hát legalább az előcsarnokot felfrissítettük egy kicsit, világosabb lett, tetszetősebb - és emléket állítottunk a kollégáinknak is. A színház támogatóinak segítségével persze.
MN: Egyéb látható jelek is vannak, színes boríték, dinamikusabb honlap, blog és videó, interaktív cuccok. Ha nem hangozna borzalmasan, azt mondanám, látszik, hogy nő áll a színház élén. Könynyebb a helyzeted?
EE: Az én helyzetemmel semmi probléma nincsen - a kollégáim egy része még szokja ezt, még barátkozik vele. Azzal is, hogy olykor egy nőnek más a gondolkodásmódja.
MN: Hogyan szólítanak?
EE: Az elején kérdezgették. Hát Enci, Enikő.
MN: Ahogy eddig. Nem mondtad, hogy mostantól igazgatónő a titulusod?
EE: Nem mondtam, bár mondták rólam, hogy mondtam.
MN: Vannak mindenféle akciók: Vígtévé, Vígmozi. Ezek mind annak a nagy próbálkozásnak a részei, hogy hová lehet még a közönség után nyúlni?
EE: Részben igen, és részben azért is van - még mielőtt erre is rákérdezel -, hogy belekerültem egy filmes gondolkodásba is. Voltam például egy filmfesztiválon Monte-Carlóban - Szinetár Miklós ajánlott -, ahol összesen egy kelet-európai film volt, egy lengyel film. Sem szerb, sem horvát, sem cseh, sem magyar. A lengyel film címe Wroclawi Golgota volt. És egyszerűen nem tudták, hogy Wroclaw egy város, és a Golgotát is el kellett magyarázni; én az utolsó csepp véremig védtem a lengyel filmet, mintha magyar lenne, mert ez volt ott a miénk. Nem is értették. Ott vannak a kínaiak, koreaiak, az arab világ - mind érdekesebb manapság, mint Közép-Európa. Utána elmentem Szlovákiába zsűrizni. Ott sem volt magyar film. De sok olyan filmet láttam, amit itthon nem fognak forgalmazni. Amikor a Vígmozi ötlete megszületett, két irányban gondolkodtunk. Egyrészt vannak felvételeink régi előadásainkról - kalózkazetták -, a Magyar Dráma Napján már vetítettük is a Kozmát. A másik irány abból következik, hogy a magyar film - különösen a művészfilm - forgalmazása elég hullámzó. Ezért ha van nekünk egy üres esténk, levetítünk egy-egy ilyen filmet, már beszéltem producerekkel is. Ilyenkor egy ezerszemélyes mozi tudunk lenni - és van tizenhatezer bérletesünk, a potenciális közönség. Van jegyár, persze; olcsóbb, mint a színházjegy, 1200 forint. Az ugyanis nem megy, hogy ingyen adjuk az intézményt bármire - olyan előfordul, hogy bizonyos alkalmakkor, például a Down-kórosok világnapján a munkatársak ingyen dolgoztak a rendezvényen, de maga a ház nem lehet ingyen, hiszen a puszta kinyitása is pénzbe kerül. És hátha hozzászoknak majd az emberek, hogy ez egy olyan hely a város közepén, ahol van mozi, színház.
MN: És éppen a te Kéthly Anna-filmeddel kezditek ezt a sorozatot?
EE: Most erre mit mondjak? Október 23-án este lesz az első ilyen alkalom. Október 23-án eddig az Össztáncot játszottuk - az most lekerült a repertoárról. Ez a film pedig Kéthly Annáról szól, akinek azért van valami köze ehhez a dátumhoz, nem?
MN: Marton László most a színház főrendezője. Mi a szerepe a színházban és a te életedben?
EE: Főszereplő az én életemben, és a főrendező a Vígszínház életében. Itt van mindennap, mindent megbeszélünk. Úgy értem ezt, hogy minden napot végigbeszélünk: mi van, mit hogy kéne tenni. Mindennapos dolgok: legyen-e bontási engedély este, vagy csak reggel bontsanak.
MN: Melyikben vagy te a legjobb, az igazgatásban, a rendezésben vagy a színészetben?
EE: Ez változik, gondolom. Van, amikor egy szerepben vagyok jó, van, amikor egy rendezésnél, és van, amikor jó napom van mint igazgató. Nem tudom eldönteni.
MN: Mennyi időt szánsz az igazgatásnak?
EE: Prágában nyolc évig dolgoztam, ott gyakorlatilag négyévenként cserélődik a Nemzeti Színház vezetősége. Aki tavaly igazgató volt, ott marad rendezőnek. Nekem az a nagy vágyam, hogy idevonzzak egy csomó olyan fiatal embert, akik megismerik ennek a nagy színháznak a működését - mert sajnos az ilyesmit egyre kevesebb helyen lehet megtanulni: elfogynak a nagyszínházak. A fiatal rendezők nem jutnak nagyszínpadhoz. De ha nekem sikerül idehívni őket, akkor megismerik, megszeretik - és előbb-utóbb leveszik a vállamról az igazgatást. Nekem még voltak mestereim, bennem, a színészben még gondolkodtak. Ma ez egyre ritkább. És egyre kevesebben vállalják egy ilyen vezetés felelősségét.
MN: Anyagilag nem túl vonzó - az igazgató biztosan rosszabbul keres, mint a vezető színésznő.
EE: Persze. Ez benne van a pakliban.
MN: Viszont nem mehetsz zsűrizni a Megasztárba. Szerintem.
EE: Nem azért nem megyek, mert cikinek tartanám, hanem mert időm nincs rá. Nekem az a zsűrizés sokat hozott: megismertek a gyerekek, és ezek a gyerekek ide is eljönnek, mert tudják, hogy színházat vezetek. Ez nagyon fontos. És jönnek a picit idősebbek, a tizenhat körüliek is, akik színházzal akarnak foglalkozni, és kérnek, hogy engedjem be őket próbára. Beengedem, nagy szükségem van rájuk, mert a színház iránti érdeklődés nem túl nagy a fiatalok körében. Nemcsak nálunk, máshol sem. Ma nemigen tud menni egy Csehov-darab a West Enden Londonban. Fél házzal megy egy jó előadás a lengyel Nemzetiben. A Vígszínház számszerű teljesítését a bécsi Burgtheater is megirigyelhetné, pedig több pénzből dolgoznak, nagyobb társulattal. Szóval... amíg az Othellóra tele van egy normális bérletes előadás, addig megvagyunk.
