A vígszínházi Othellónak vannak igen látványos, nyomulós, hiperaktív tulajdonságai, amelyek megnehezítik, hogy az ember a részletekre, árnyalatokra figyeljen. Nota bene, a nagyszínházi produkciók általában is hajlamosítanak a felületes befogadásra: azt látjuk, ami erősen mutatja magát. Az Othellóban például azt, hogy forog az emeletes színpad, marciális a közeg, és nem fekete az Othello. Viszont más.
Árvai György díszlete hatalmas, egyszerre takar és mutat; nagy terekkel és kis zugokkal teli, és a katonás közeghez illőn fémes-hideg és borongós-sötét. Akrobatikus képességek kellenek a bejátszásához: Nagy Zsolt bőviben van ezeknek, Othellója bravúros mutatványokra képes, ha nagy benne a löttyös indulat. A löttyös indulat pedig mindig nagy benne, betölti a színpad hatalmas terét, szenvedély a köbön, katonai ambíció, szerelem, féltékenység, kétségbeesés. Nagy Zsolt a szerep erős színei mögött az árnyalatokat kevésbé mutatja, váltásai olykor túl élesek, szinte a komikumig váratlanok.
Jago nem fizikailag, hanem intellektuálisan teríti be ugyanezt a teret, lentről fölig és jobbtól balig. Fekete Ernő olyan határozottan és lendületesen gyalogol előre bosszúhadjáratának keskeny sávján, hogy a végén már egyetlen mozdulatára megindul a forgó. Tudja, mit akar: tönkretenni Othello boldogságát, bármi legyen is az: ambíció vagy szerelem. És azt is tudja, mennyire akarja ezt: bármi áron. Fekete Ernő eltökélt-makacs suhanc Jagója - ha megéri - nagy ember lehetett volna még; nem akárki hallgat itt el, alighanem örökre, amikor bevégzi művét. Összeszorított szájjal, majdnem hetykén néz farkasszemet velünk.
És akkor Desdemona: a kereszttűz kellős közepén. Szerelmes és vidám fiatal lány, aki erős is, ha arra van szükség: dacol apja haragjával, hogy a szerelméé lehessen, de ettől még nem válik hőssé - majd csak akkor, amikor áldozat is lesz, és felvillan előtte elkerülhetetlen, noha érthetetlen halála. Béres Márta (Újvidékről hívták vendégnek a szerepre) Desdemonájának kislányos lelkesedése-rajongása éppúgy hiteles, mint értetlensége és kétségbeesése; a tehetséges fiatal színésznő otthonosan mozog a Víg hatalmas színpadán.
Eszenyi Enikő rendezésének centrumában a három vendégszínész játéka mellett az Emíliát játszó Börcsök Enikő áll - ők négyen nemcsak a másság sorsáról, de a finom, mondhatni, intellektuális (mert többnyire intelligensen elfojtott) másságfrászról szólnak. E jegyben Fekete Ernő Jagója nem azért nyírja ki Othello szerelmét, mert neki eléggé boldogtalan házasság jutott Emíliával, nem is azért, mert a mór megsértette volna, hanem azért, mert az élet, a sors volt igazságtalan vele, amikor valaki miatt megfosztotta őt a megérdemelt előmeneteltől. És ekkor, ebben a pillanatban válik fontossá, hogy ez a valaki más: egy mór. Egy fekete, egy potenciális vadállat - akiből ki is kell hozni a vadállatot, tönkre kell tenni, el kell pusztítani, hiszen a mór, a fekete, a cigány, a zsidó nem érdemel mást. Ebbe öli Jago az ő tengernyi eszét, tábornoki szervezőzsenijét, első emberhez méltó intrikusi képességét.
Nagy Zsolt Othellója pedig elsőrangú katona - Jago szempontjából ez külön dühítő -, asszonya imádja, élete rózsaszín diadalmenet. Ezt a harmóniát megmérgezni és örökre megszüntetni - Jago számára nem túl nehéz feladat, csak kitartást és gondos körültekintést, valamint gátlástalanságot kíván: Fekete Ernő játéka mindvégig könnyed és magától értetődő, lépi a következőt, tekintetét szigorúan a végcélra függesztve. Nincs áldozat, ami sok lenne ehhez: Emília némán és szorgosan mentené még e romos házasságot, de férjének ő is csak annyit ér, amennyit grandiózus tervéhez hozzá tud tenni: megszerzi a kendőt.
És amikor minden sikerül, amikor Nagy Zsolt bőszült és ketrecbe zárt vadállat módjára sistereg a bosszúenergiától, és valóban úgy viselkedik, mint egy vadállat - no, akkor meg is kapja Emíliától azt, amit bármely finom intellektuel a pofájába vágna: persze, hiszen fekete, ezért ilyen, amilyen. Amikor amúgy már tényleg állat. Nem mert más, hanem mert féltékeny. Kicsi truváj ez a vígszínházi Othello nagy masinériájában - de meglehetősen erős üzenet a mának.
Egyébként pedig a főszereplők játéka mintegy "lefedi" a színpadot. Figyelünk azért a látványos mozgásra (úgy ugrálnak át a gyakorlófalon a szereplők, mint a szöcskék), az egyetemisták által tervezett ötletes jelmezekre, a gondosan komponált és a nagy térben is érvényesülő intim jelenetekre - amikor a végzetes éjszaka előtt Emília gondosan megmosdatja Desdemonát, majd maga is lábat mos; és értjük, hogy itt profán és grandiózus, alpári és lírai szelek feszülnek egymásnak.
Ez az összetettség elsősorban Márton László új fordításában érzékelhető; mi tagadás, inkább olvasva, semmint hallva; a színpadi szövegbe ugyanis túlságosan sok nyelvi-stiláris durvaság nyomult, amitől elhajlik a gondos kompozíció.
Ahogy a rendezés gondos építménye is megbillen a végén: a hálóban felhúzott halott Desdemonára hanyatló-ugró Othello nem tragikus, noha elállítja a lélegzetünket.
Vígszínház, október 15.
