A Párhuzamos óra 2009. október 1-jén játszódik - pont aznap, amikor láttam. Illetve mégsem: 2009 évvel később, mert aznap, amikor láttam, volt/lesz még egy világháború, a harmadik, ami elpusztít mindent, még az Istent is, és új isten lesz, meg új időszámítás, kezdődik minden elölről, és így érünk/érnek el 2009-hez megint.
Pintér Béla története ezúttal a szintézisre tör, partikuláris helyett a nembelire. Van benne szektázás, párducistent imád a többség, de van medveisten is; van törzsi szertartáscsomag - szamártejes beöntés impotencia ellen, és van egy hatalmas arany párducszobor, imádás céljából; van osztálytársadalom, pontosabban rendi, vagyis jobbágy meg fejedelem meg pellengér - elmondhatjuk, hogy a következő 2009 évben lassabban mennek a dolgok, de ettől még nem jobban. Van rádió is, hűbéri (a fogalmak, hál' isten, valahogy túlélik a harmadik világháborút, különben egy vak hangot nem értenénk az egészből, így meg azért kitaláljuk, mikor beszélnek erősítőről, mikor hangszóróról, mert ez mind van, illetve lesz). Voltaképpen minden van, amiért az egyes embert és az emberiséget en bloc utálni lehet.
Egy tanár egy osztálykiránduláson összegabalyodik egy részeg tanítványával, akibe kicsit beleszeret, és ettől otthon impotens lesz. Ezért megharagszik rá a szintén tanár felesége - de utálja ezt a bizonyos tanítvány is, aki egyébként a párducpap lánya és a medvefejedelem fiának a menyasszonya. De sok jóra ő sem számíthat, mert a medvefejedelem fia nem szerelmes belé, csak a kül- vagy geopolitikai kényszer miatt veszi el, de megmondja neki, hogy hét ágyast is fog tartani. A párducpap is szeretne ágyast, legalább egyet; pont azt a lányt, egy jobbágyot (Boronának hívják, ez szép név egy jobbágynak), aki egyrészt nem bír ilyesmit megtenni, másrészt a teszetosza, talpig becsületes tanárba szerelmes, noha az elég durván és nyilvánosan kijelenti, hogy nem szereti őt, és sosem szerette. A feleségéért viszont hajlandó alávetni magát az eléggé brutális tisztításnak - a szamártejes beöntés még csak hagyján, mondom én innen, a partvonalról, a kispriccelés, az aztán látványos szökőkút! -, de az a szívével már messze jár (azt hittem, ő lesz a párducpap ágyasa, de nem), és nem bánja, hogy a férjét karóba húzzák a végén, mert mégiscsak beírja az elégtelent a főpap lányának a naplóba, elvégre önérzet lesz a világon akkor is.
A Földet - ami persze tányér - tizenkét griffmadár tartja, és az ő egyenlőtlen repülésük okozza az összes természeti katasztrófát, cunamit meg földrengést. Az előadáshoz Kéménczy Antal írt zenét, a muzsikusok és a színészek perfektek és fegyelmezettek, mind fanatikusan hisz a történetben, Pintér Bélában és a színházban, másképp ezt nem is lehet. Mondjam még el azt is, hogy három rókafej ül a fehér kanapén? Meg hogy a Pilis Lilisre, a Börzsöny Dőzsönyre, a Duna pedig Dunnára változott?
Két napra rá a Placcc! fesztivál keretében (ami régebben a Budapesti 'szi Fesztivál részeként működött, meg tán Holland Fesztivál is volt valaha) láttam a Space nevű formációt. Két ember mindösszesen: magyar feleség, holland férj; néhány éve Holland cunami címmel csináltak furcsa, mély és tartalmas színházat a toleranciáról a Keleti pályaudvar oldalában, most meg felültetnek bennünket a Kálvin téri Korona Szálló "hídjára", ahonnan nemcsak az építkezést és a közlekedési káoszt látni, hanem embereket is.
A hídon velünk van Luc van Loo, kamerával, néhány monitorral; fülhallgatót teszünk a fejünkre, ezért látjuk és halljuk Ardai Petrát, aki odalent sétál, és embereket interjúvol a hovatartozásról, konkrétan arról, hogy húszévi távollét után hazaköltözzön-e a családjával Magyarországra. Persze egy ilyen kérdés ürügyén sok mindenről muszáj beszélgetni.
És itt is van egy történet, amely felöleli az elmúlt húsz évet: 89-ben fiatalon és kozmopolitán elmenni, aztán rájönni, hogy mi a magyar és miért, hogy mit jelent a nyelv meg a haza - nem közhelyesen és könnyes szemmel, hanem tárgyilagosan és pontosan. Kimaradni ebből itt, belemerülni abba ott - és aztán nem az "idegennek", hanem a holland férjnek jut eszébe, hogy meg kellene próbálni itt, a kicsit unalmasan tökéletes Amszterdam helyett a rémisztő, izgalmasan tökéletlen Budapesten. Nyelv, tudat, érzés, nézet és világnézet - ez mind összeáll a néhány beszélgetésből és abból a monológból, amit az interjúk közt hallunk. Pontos-szép mondatok, súlyos gondolatok, természetes tónus és stílus - mást gondolok tán a világról, mint ők, de most végig kell gondolnom, mit is gondolok.
És van egy forma - technikával alaposan feldúsítva -, ami működik: fentről szinte beleszólnánk a lent folyó beszélgetésekbe (mert van, aki megáll és beszélget; gondolnak szépet és rémeset, és ki is mondják, ebben van valami reményteli, mármint hogy vannak szavaik), de megteszi helyettünk a kamera mögött álló férj. Nem mintha muszájna: Ardai Petra első osztályú riporter, tudja, hogyan kell irányítani ezeket a helyzeteket, jókat kérdez, jól viszonyul, és legfőképpen: hitelesnek, őszintének látszik. Még a végén elhiszem, hogy tőlünk várnak tanácsot abban, vajon ideköltözzenek-e.
Kaptam két történetet. Ezen az utóbbin még mindig töröm a fejem.
Szkéné Színház, október 1. és Hotel Mercure Korona, október 3.
