A végén arra gondoltam: oda kellett volna tartani a másik arcunkat is.
A történet, mármint a Rechnitz története egyáltalán nem ismert, noha az utóbbi napokban épp Elfriede Jelineknek köszönhetően sokfelé olvashatni erről az újabb szégyenfoltról az emberiség pofáján. A magyar határhoz közeli - burgenlandi - Rohonc kastélyában 1945 márciusának végén nagy bált rendeztek a gazdagok és szépek és nácik Batthyány-Thyssen-Bornemisza Margit grófnő vendégszeretetét élvezve. És valamikor éjjel, nyilván az estély fénypontjaként elővezették a közeli pajtából azt a száznyolcvan zsidót, akiket a Hitler által kigondolt védvonal építésére hurcoltak oda Magyarországról, és lelődözték őket. Biztos nem dühből, még kevésbé átgondolt fajelméleti meggyőződésből - csak játékból, csak miért ne. A holttesteket tömegsírba dobálták (dobáltatták néhány életben hagyott zsidóval, majd őket is agyonlőtték), aztán felgyújtották a kastélyt, és elmenekültek Svájcba. Batthyány Margit ott halt meg, senkitől sem háborgatva, soha felelősségre nem vonva, 1989-ben.
Ez felháborító - de nem minden. Elfriede Jelinek osztrák Nobel-díjas írónő ugyanis nem történelmi drámát írt, noha a konkrét események szilárd alapját képezik Rechnitz című darabjának. De Jelinek műve arról beszél, hogy hogyan beszélünk erről és másról, a bűnről és bűnösségről mi, a boldogtalan utókor, itt és most, leginkább Ausztriában. Ahol - és ez nem művészi hiszti, hanem alaposan meggondolt elhatározás - nem és nem mutatják be Jelinek műveit, ezt a Rechnitzet sem, mert a szerző nem engedi. A bűndölyf miatt. És mert a rohonciak nem átallottak a gyilkosok mellé állni a tessék-lássék perben.
Elegáns bálterem tágas sarka a játéktér; fakazettás falak, forogni tudó fallapok - a réseken egy kertre látunk, céltáblák a távolban, meg őzike. A beltér amúgy csupasz, a falakon piros ülőkék és fejhallgatók (lehetnek fülvédők is; jön belőlük zene, óvhatnak a lövések zajától), középen lefolyószerű nyílás a szemétnek.
Mert keletkezik szemét; az öt elegáns szereplő - három férfi, két nő - ugyanis táplálkozik olykor, pizzát rendelnek, "birodalmi" sasos dobozban érkezik, aztán kis zacskóban hamburger jön, de a félrefordított fallapokra szerelt kis asztalkán van lágy tojás és csésze kávé is. És keletkezik bőven egyéb szemét is: döntik elénk, de ez már a szöveg, a briliánsan megírt - és Halasi Zoltán által bravúrosan gazdagon, érzékenyen és költői drámaisággal fordított - szöveg, a maga tágas referenciális tartományával, a kézenfekvő Bu–uel-filmtől Euripidész Bakkhánsnőkjén át T. S. Eliot Üresek című verséig és tovább, szól Weber A bűvös vadásza.
Leginkább persze Jelinek sodrására bíz bennünket Jossi Wieler rendező (aki színházi terepen Jelinek bizalmasa, és ő kérte föl az írót, hogy dramatizálja, írja át Bu–uel filmjét - lásd interjúnkat a rendezővel lapunk október 8-i számában). A figurákat - az öt hírnököt - úgy beszélteti, hogy a beszélés módja-formája fölnőjön a tartalomhoz, vagyis átívelje ezt a hat évtizedet, szóljon a mából, röpködjön a Gáza, az Irán meg a szleng. És fokozódik a helyzet is: lekerülnek a ruhák, laza a csoportos összefekvés, melynek célja, hogy az időközben a színpadra hurcolt puskahalmot takarja elegánsan. A hírnökök amúgy is össze vannak gabalyodva, bele egymásba, nemcsak a szót veszik ki egymás szájából, hanem a mozdulataik is összeérnek; fehérneműs alakok - de az egyik férfin kombiné, a másikon "macskanadrág". Lehet, hogy lőttek ezek is, ezért beszélik agyon a történetet - de lehet, hogy csak látták az egészet, vagy nem is látták, hiszen a mából beszélnek vissza.
Összevissza. Keverik az Opernt és az Opfernt (utóbbi áldozat, ugye), a Dühöngő Birodalom apródai ők; "hülye halottak", mondja az egyik asszony, az idősebbik, elegáns nő az áldozatokra; eltartja a kisujját, úgy dobálja a pizzát bele az "emésztőbe". Beszélnek az utókor erkölcsi fölényéről - ma tudjuk, hogyan kellett volna viselkedniük a szüleinknek; a német mindent megjegyez (mármint, hogy melyik volt a legjobb étterem a nyaraláson), az osztrák mindent felejt. A gonosz banalitása, mondják többször is Hannah Arendt Eichmann-könyvének a címét - és Jelineknek is brutálisan pontos és kőkemény szavai vannak: bűndölyf, bűngőg. Miközben a zacskókból falatoznak, a temetésről beszélnek, kilógó lábakról, kemény földről és arról, milyen fontos, hogy ne találják meg őket később. Miért nem választottak maguknak jobb származást, mondja az egyik; embert nem eszünk, így a másik, inkább elássuk őket.
Öt isteni színész (színházuk, a Kammerspiele az év legjobbja lett), választhatunk magunknak legjobbat az előadás végére, osztályozva a színpadi létezés könnyedségét, a beszéd és mozgás összeforrottságát, akármit; a végére személyzet lesznek, dzseki és fityula, tortazabálás hozzá. Jelinek azt mondja Ausztriáról, "most már el tudom fogadni" és "nem akarok itt maradni".
Micsoda barbár vidék ehhez képest (és önmagában is), ahol úgy beszélnek erről az egészről, mint ami nem is volt, vagy "kínosozik" a pártelnök és hallgat az államfő. Bűngőg. Bűndölyf.
Münchner Kammerspiele, Thália Színház, Budapesti 'szi Fesztivál, október 17.
