Színház - "Rettenetes a kísértés a jóra" - Bertolt Brecht: Kaukázusi krétakör

  • Csáki Judit
  • 2009.10.01 00:00

Zene

"Van színházad, élj vele" - feszülnek a molinók Tatabánya-szerte a főutakon, és tényleg: a felújított Népház (amely a homlokzatán őrzi azért ezt a titulust is) igen impozánsan és hívogatón trónol a bekötőút melletti dombon. Világosszürke összhatása barátságos, parkolója méretes; a csaknem százéves épület fölső szintjei ránézésre eljátszanak a régi motívumokkal, a színes üvegtáblákkal, lent pedig kellemes semlegesség és funkcionalitás uralkodik.

"Van színházad, élj vele" - feszülnek a molinók Tatabánya-szerte a főutakon, és tényleg: a felújított Népház (amely a homlokzatán őrzi azért ezt a titulust is) igen impozánsan és hívogatón trónol a bekötőút melletti dombon. Világosszürke összhatása barátságos, parkolója méretes; a csaknem százéves épület fölső szintjei ránézésre eljátszanak a régi motívumokkal, a színes üvegtáblákkal, lent pedig kellemes semlegesség és funkcionalitás uralkodik.

A nézőtér mozdítható, mármint a székei és szintjei, vagyis - ha jól láttam - variálható a színházi tér. Ezt néhány évvel ezelőtt a Nemzetiben még nem sikerült megoldani (ahogy a parkolót sem), de azóta vagy nagyot lépett előre a világ és a színházépítészet, vagy ezt a tatabányai házat Siklós Mária és Schwajda György nélkül abszolválták a helyiek.

A város mint közönség reménykeltő, a színház vezetése pedig igyekszik megszolgálni a támogatásukat: lesz itt Maszat-hegy, Olivér!, Moliére-komédia és Molnár Ferenc. Az előadás előtt vetített filmben a leendő nézők szólalnak meg - nem a színházról szólnak itt a jelen idők, sem a jövők, csodák viszont mindig vannak.

A színházat Bertolt Brecht Kaukázusi krétakör című darabjával nyitották; az előadást Novák Eszter rendezte, nagyjából azokkal a színészekkel, akik olyan rendszeresen lépnek föl itt, mintha igazi tagok lennének. A tatabányai Jászai Mari Színháznak ugyanis hivatalosan nincsen állandó társulata; nem hivatalosan van. Ez a helyzet nekem például megfelel - nekik szerintem sokkal kevésbé; nekem ugyanis fontos, hogy tudjam: arculatra számíthatok - ők viszont nem tudják biztosan, meddig lesznek arculat.

Néhány évvel ezelőtt Novák Eszter Brechtjével (Koldusopera) búcsúztunk a Székely Gábor-féle Új Színháztól - most egy másik Brechtjével remélhetőleg hoszszú időre nyitottunk Tatabányán. A Kaukázusi krétakörről ezúttal lekopott a keretjáték, bekerült viszont Paul Dessau zenéje, amit sokszor ki szoktak hagyni; például azért, mert Kurt Weill rendesen lenyomta, meg azért is, mert elég nehéz elénekelni. Most is Selmeczi György erős zeneszerzői beavatkozása kell hozzá, és még így is csak keveseknek sikerül - köztük is legjobban Horváth Virgilnek; még szerencse, hogy ő énekel a legtöbbet, ő a mi "idegenvezetőnk".

A játék tere nem áll meg a rivalda vonalánál, a nézőtér is játszik - hol a színészek, hol a fény veszi birtokba. A színpad kezdetben erősen stilizált tér - Zeke Edit fekete alapú műszaki rajzzal bélelte ki a felújításra váró nagyhercegi palotát; de mivel a felújítás helyett romba dőlés következik, fentről jókora kőtömbök potyognak, romok meredeznek, van láng és füst - és egy másik világ, már ami a díszletet illeti. A jelmezek (ugyancsak Zeke Edit tervezte) követik ezt a megosztottságot: az uralkodók fekete-neonzöld elegáns együttese felesel a köznép időtlen-rongyos jelmezeivel.

A rendezés is ingadozik a kétféle stílus - illetve az erős stilizáltság és a "natúr" alakítás - között; Brechtben az ilyesmi általában kevésbé zavarja az embert, de a játék ritmusának nem tesz jót. Olykor ugyanis egyszerre van jelen a kettő - Gruse a kényszeresküvőn egy ilyen stilizált gyász-nászvendég sereg körében éli a maga intenzív belső drámáját -, és inkább egymás ellenében, mintsem egymásra hatnak.

Gruse drámája a legfontosabb itt: mi történik akkor, ha az embert természetes és jó ösztönei sodorják bajba (amire, ugyebár, "rettenetes a kísértés"), és felkap egy ott felejtett csecsemőt. Hogyan küzdi le a következő akadályt - legyen az egy veszélyes függőhíd vagy egy kapzsi paraszt vagy egy vérszomjas vértes. És nem valami fennkölt összemberi eszme jegyében küzd, hanem azért, hogy a csecsemő is megmaradjon, és ő is megkaphassa végre Szimon Csacsavát, a szerelmét.

A feje fölött ide-oda vált a rendszer, jobbra-balra zúg a történelem - és mind ellene dolgozik; neki nincs jó fordulat, nincs jó szcenárió, ő szív és szív és szív. Tóth Ildikó Gruse alakjában ezt a zsigeri, makacs reflexet, az emberi jóságot teszi elénk finoman és erősen, de nem tudatlanul, hisz tudja, mit bukhat el: mindent. Játékának hatását növeli Acdak bíró figurája, akiben ugyanez a belső rend kifordul, és a jó rosszul történik meg. Széles László nagy komédiás, és mélyről hozza Acdak életrevalóságát: kettőjük párjelenete, a tárgyalás az előadás csúcspontja. Valóságos balett, beszédes koreográfiával: egy lépés előre, egy lépés hátra, mintha haladnánk, de mintha mégse.

Több szép és sűrű jelenet van: Szimon (Chován Gábor) és Gruse találkozásai - melyek közül az utolsó, a happy ending erősen stilizáltan, finom tánclépésekkel történik a képzeletben, nyilván - líraiak, Honti György megannyi felbukkanása pengeéles karaktert hoz, Egyed Attila pedig önmagában is a történelem forgószelét és benne a gyors alkalmazkodást játssza el.

Máskor a tézis lenyomja a drámát: tudjuk, hogy baj van manapság a bírósággal, hibádzik "a megfelelő segget a megfelelő székbe" elve, de azért a krétakörjelenet lehetne kevésbé elnagyolt-elkapkodott, a pink-türkiz dámák és Gruse jelenete pedig kevésbé illusztratív.

Gruséval együtt mentjük a bőrünket; "tehettek holnap egy szívességet", énekli a kórus, ez akkor is tetszik, ha nem tudom, kik és kiknek.

Tatabánya, Jászai Mari Színház, szeptember 26.

Neked ajánljuk