Színház - Először a zöldségesek - Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése

  • Csáki Judit
  • 2009. október 15.

Zene

Volt egyszer egy Bertolt Brecht-darab, Állítsátok meg Arturo Uit! volt a címe, és látni sem kellett ahhoz, hogy mindent tudjunk róla. Most van egy új cím és egy új szöveg: az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése cím és az Ungár Júlia által készített fordítás arra készteti a nézőt, hogy fülét hegyezve figyeljen a szövegre, és feledje a plakát- és emblémaközeli felszólítást.

Volt egyszer egy Bertolt Brecht-darab, Állítsátok meg Arturo Uit! volt a címe, és látni sem kellett ahhoz, hogy mindent tudjunk róla. Most van egy új cím és egy új szöveg: az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése cím és az Ungár Júlia által készített fordítás arra készteti a nézőt, hogy fülét hegyezve figyeljen a szövegre, és feledje a plakát- és emblémaközeli felszólítást.

A magyarul eddig használatos cím magát az üzenetet, a feladatot, a dolgunkat tolmácsolta (a német persze nem, hisz annak pontos fordítása ez a mostani, új cím). Zsótértól amúgy sem áll távolabb semmi, mint össztársadalmilag üzenni a színpadról a világnak, miközben (láthattuk nemrég Egerben A velencei kalmárral) üzenni üzen, de színházilag. Nem szólít föl, és nem mozgósít - ellentétben például egyik nagy kedvencével, Brechttel, aki ezzel a színpadi publicisztikával is egyből az utcára küldene mindannyiunkat. Zsótér nem; ő inkább beleszögezne a zsöllyébe: vegyük csak jól szemügyre azt a hatalmas karfiolt, amely ott terpeszkedik a színpadon, kerülgetik és megmásszák, belemásznak és felkapaszkodnak rá.

Ambrus Mária díszlete részint expresszionista, részint agresszív - mindkét nemben soknak éreztem, sokat kellett foglalkoznom vele, holott viszonylag hamar értettem, miért karfiol és miért nagy és miért nehezít és miért ronda. Még a színészek játékát is terrorizálja, kívül és belül - Benedek Mari jelmezei közül is visszaköszön néhányon, mert ez egy burjánzó karfiol -, maga az abszurd terror, ez volt a cél, nyilván.

Zsótér Sándor rendezésében a darab ledobja magáról a konkrét utalásokat - és most távolról sem csupán Hitlerre és a Harmadik Birodalomra gondolunk. Bár Brechtet ez érdekelte, és a megfejtés tekintetében nem bízta magát a közönség vájtfülére: ott lógtak a táblák a megfelelő pillanatban és helyen, hogy mikor Hindenburg, mikor az Anschluss, mikor a hosszú kések éjszakája, és mikor a Reichstag fölgyújtása. De most, az Örkény Színház előadását látva nem arra vagyunk indíttatva, hogy ezt vagy azt a pártvezért vagy BKV-panamát idézzük eszünkbe, de még csak a lakásmaffiára sem muszáj gondolnunk egészen konkrétan.

Magasabb szinten kell aktuálisnak éreznünk az egészet, reflektáltan és közvetve. Kérdés viszont, hogy elég jó-e ehhez az Arturo Ui, ha egyszerűen színdarabnak tekintjük. Zsótér föltehetően annak tartja; elég jónak arra, hogy az emberiségbe és az emberségbe vetett szkepszist és reményt egyszerre jelenítse meg. Hogy ide-, pontosabban a színre idézze a III. Richárdot meg a Julius Caesart egyetemes érvényükkel, konkrét fordulataikkal, nagy ambíciójukkal - és emez zsurnálprimitívségével. Szkepszis és remény tehát, az arány pedig múljék a konkrét pillanaton. Ma például a talpig és azon túl is becsületes Dogsborough-ra mutatkozik eminens kereslet - és a bülbülszavú és hataloméhes Uiból mutatkozik (túl)kínálat; bár könnyen lehet - és ezt speciel az előadás erényének gondolom -, hogy fordítva van. Nem Chicagóban, a karfiolkereskedők közt, Németországban, a nemzetiszocialisták közt, vagy Magyarországon, a balosok-jobbosok-nácik körében - hanem úgy általában, a földgolyóbison.

Ennek hiteles megmutatásához - és Zsótért ennek formája legalább annyira érdekli, mint a tartalma - Brecht darabja szerintem kevés (avagy sok): túl készségesen hajlik egy konkrét Chicago vagy konkrét Jászfényszaru felé, és kevéssé az ennél sokkalta mélyebben elkeserítő globális és totális hiábavalóságra. A szöveg tisztasága ellenére időnként zavaros unalomba fúlnak az epizódok - és zavar mutatkozik a színészi alakításokban is. Az Örkény jól karbantartott színészei a készből dolgoznak, sok bizonytalansággal.

Mintegy cserébe viszont Kerekes Éva Arturo Uija egy piszokul nagy formátumú alakítás; Zsótér mindig színészben gondolkodik, itt láthatóan Kerekesben gondolkodott, az ő törékeny nőiségében, szőke engedékenységében látta megfogalmazódni ezt a mai Arturo Uit; azt az Arturo Uit, aki nem a látható és látványos erőszak élén töri át magát mindenen, hanem népkábításban, ügyes és elegáns manipulációban és álmatag szépségben utazik. Könnyek bírnak csorogni a szeméből, amikor arról beszél, hogy muszáj megvédenie minket, akár önmagunktól is.

Kerekes Éva Arturo Uijában a vonzó népvezér, a kisemberek védelmezője és a potenciális tömeggyilkos egészen harmonikus, ránézésre-ízre-színre fogyasztható elegyet alkot. Egyikkel lecsúszik torkunkon a másik, kinek milyen sorrendben. Szép és szomorú, ahogy bizonyos értelemben önmagát is elpusztítja: Kerekes Éva játssza azt az asszonyt is, aki a darab legvégén Ui áldozata lesz.

És szép az is, ahogy az öreg Dogsborough nem Ui áldozata - azzá is válik majd, de nem ott kezdi, csak ott végzi: Csuja Imre megint szolidan és markánsan alakít nagyot.

Az előadás küszködős és egyenetlen, de Zsótér rendezése végtére arról győz meg, hogy Arturo Ui felemelkedése feltartóztathatatlan.

Örkény Színház, október 3.

Neked ajánljuk