Volt egyszer egy Bertolt Brecht-darab, Állítsátok meg Arturo Uit! volt a címe, és látni sem kellett ahhoz, hogy mindent tudjunk róla. Most van egy új cím és egy új szöveg: az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése cím és az Ungár Júlia által készített fordítás arra készteti a nézőt, hogy fülét hegyezve figyeljen a szövegre, és feledje a plakát- és emblémaközeli felszólítást.
A magyarul eddig használatos cím magát az üzenetet, a feladatot, a dolgunkat tolmácsolta (a német persze nem, hisz annak pontos fordítása ez a mostani, új cím). Zsótértól amúgy sem áll távolabb semmi, mint össztársadalmilag üzenni a színpadról a világnak, miközben (láthattuk nemrég Egerben A velencei kalmárral) üzenni üzen, de színházilag. Nem szólít föl, és nem mozgósít - ellentétben például egyik nagy kedvencével, Brechttel, aki ezzel a színpadi publicisztikával is egyből az utcára küldene mindannyiunkat. Zsótér nem; ő inkább beleszögezne a zsöllyébe: vegyük csak jól szemügyre azt a hatalmas karfiolt, amely ott terpeszkedik a színpadon, kerülgetik és megmásszák, belemásznak és felkapaszkodnak rá.
Ambrus Mária díszlete részint expresszionista, részint agresszív - mindkét nemben soknak éreztem, sokat kellett foglalkoznom vele, holott viszonylag hamar értettem, miért karfiol és miért nagy és miért nehezít és miért ronda. Még a színészek játékát is terrorizálja, kívül és belül - Benedek Mari jelmezei közül is visszaköszön néhányon, mert ez egy burjánzó karfiol -, maga az abszurd terror, ez volt a cél, nyilván.
Zsótér Sándor rendezésében a darab ledobja magáról a konkrét utalásokat - és most távolról sem csupán Hitlerre és a Harmadik Birodalomra gondolunk. Bár Brechtet ez érdekelte, és a megfejtés tekintetében nem bízta magát a közönség vájtfülére: ott lógtak a táblák a megfelelő pillanatban és helyen, hogy mikor Hindenburg, mikor az Anschluss, mikor a hosszú kések éjszakája, és mikor a Reichstag fölgyújtása. De most, az Örkény Színház előadását látva nem arra vagyunk indíttatva, hogy ezt vagy azt a pártvezért vagy BKV-panamát idézzük eszünkbe, de még csak a lakásmaffiára sem muszáj gondolnunk egészen konkrétan.
Magasabb szinten kell aktuálisnak éreznünk az egészet, reflektáltan és közvetve. Kérdés viszont, hogy elég jó-e ehhez az Arturo Ui, ha egyszerűen színdarabnak tekintjük. Zsótér föltehetően annak tartja; elég jónak arra, hogy az emberiségbe és az emberségbe vetett szkepszist és reményt egyszerre jelenítse meg. Hogy ide-, pontosabban a színre idézze a III. Richárdot meg a Julius Caesart egyetemes érvényükkel, konkrét fordulataikkal, nagy ambíciójukkal - és emez zsurnálprimitívségével. Szkepszis és remény tehát, az arány pedig múljék a konkrét pillanaton. Ma például a talpig és azon túl is becsületes Dogsborough-ra mutatkozik eminens kereslet - és a bülbülszavú és hataloméhes Uiból mutatkozik (túl)kínálat; bár könnyen lehet - és ezt speciel az előadás erényének gondolom -, hogy fordítva van. Nem Chicagóban, a karfiolkereskedők közt, Németországban, a nemzetiszocialisták közt, vagy Magyarországon, a balosok-jobbosok-nácik körében - hanem úgy általában, a földgolyóbison.
Ennek hiteles megmutatásához - és Zsótért ennek formája legalább annyira érdekli, mint a tartalma - Brecht darabja szerintem kevés (avagy sok): túl készségesen hajlik egy konkrét Chicago vagy konkrét Jászfényszaru felé, és kevéssé az ennél sokkalta mélyebben elkeserítő globális és totális hiábavalóságra. A szöveg tisztasága ellenére időnként zavaros unalomba fúlnak az epizódok - és zavar mutatkozik a színészi alakításokban is. Az Örkény jól karbantartott színészei a készből dolgoznak, sok bizonytalansággal.
Mintegy cserébe viszont Kerekes Éva Arturo Uija egy piszokul nagy formátumú alakítás; Zsótér mindig színészben gondolkodik, itt láthatóan Kerekesben gondolkodott, az ő törékeny nőiségében, szőke engedékenységében látta megfogalmazódni ezt a mai Arturo Uit; azt az Arturo Uit, aki nem a látható és látványos erőszak élén töri át magát mindenen, hanem népkábításban, ügyes és elegáns manipulációban és álmatag szépségben utazik. Könnyek bírnak csorogni a szeméből, amikor arról beszél, hogy muszáj megvédenie minket, akár önmagunktól is.
Kerekes Éva Arturo Uijában a vonzó népvezér, a kisemberek védelmezője és a potenciális tömeggyilkos egészen harmonikus, ránézésre-ízre-színre fogyasztható elegyet alkot. Egyikkel lecsúszik torkunkon a másik, kinek milyen sorrendben. Szép és szomorú, ahogy bizonyos értelemben önmagát is elpusztítja: Kerekes Éva játssza azt az asszonyt is, aki a darab legvégén Ui áldozata lesz.
És szép az is, ahogy az öreg Dogsborough nem Ui áldozata - azzá is válik majd, de nem ott kezdi, csak ott végzi: Csuja Imre megint szolidan és markánsan alakít nagyot.
Az előadás küszködős és egyenetlen, de Zsótér rendezése végtére arról győz meg, hogy Arturo Ui felemelkedése feltartóztathatatlan.
Örkény Színház, október 3.
