A 19. századi Japán egyik leghíresebb írója, IV. Namboku Curuja kabuki színműve nyomán Silviu Purcărete a román nyelvű Radu Stanca Nemzeti Színházban 2018-ban rendezte meg ezt az előadást, hogy még abban az évben elnyerje vele a román színházi szövetség (UNITER) díját, három kategóriában is.
A tehetetlenség törvénye kimondja, hogy a testek alapvető tulajdonságukból adódóan megpróbálnak ellenállni minden, a mozgásállapotukban bekövetkezett változásnak. Csehov hősei ugyanígy tartanak ellen minden újnak, bénultan nézve a világuk szétesését. Csehov klasszikusához eddig talán még egyetlen rendezés sem társított zenei ritmust. Most a tizenkét szereplő a tizenkét szólam: a színpadi tehetetlenség maga.
A Médeiát Kr. e. 431-ben mutatták be először Athénban és csúfosan megbukott, indítja útjára a monodrámát Karsai György, a magyar klasszika-filológia, színháztörténet és irodalomtörténet professzora. Rövid ismeretterjesztő kiselőadást tart a dráma hátteréről, egyebek közt arról, hogy hőseink hogyan szerezték meg az aranygyapjút Peliász király számára. Beszéde kihangosítva szól a fogadótérben, és akkor is, amikor a nézőtéren elfoglaljuk a helyünket.
Szotyiztak volna az ókori görögök? Ha igen, akkor lehet, hogy tangóztak is. Ha történeti hűségre nem is, a mű újító szándékú interpretálására annál inkább törekedett a Maladype Színházban Jaruszek Zsuzsanna és Társulata.
A szerelmi háromszög intézményére a szerző rátesz két lapáttal: kedélyünket szerelmi ötszöggel borzolja. A fiú beleszeret a bájos könyvkötőbe, akivel korábban már az apja is összeszűrte a levet. Az apukába hosszú évek óta szerelmes a felesége testvére, míg a feleség megszállottan odavan a saját fiáért. A sztereotípiát, miszerint a franciák a petite liaisonok rajongói, a darab remekül igazolja.
Egy kis vidéki nyaralóban összezárva tölti az idejét néhány, a modern kor összes társadalmi ellentétét képviselő figura. Egyszerre törnek felszínre a város és vidék, X és Z generáció, vállalkozó és művész, ateista és vallásos, humán és reál érdeklődésű emberek között feszülő ellentétek.
Ibsen hősnője szép és okos, mégsem tökéletes, kedves és elbűvölő, mégis velejéig gonosz. Melegszívű, ha akar, máskor meg hideg, mint a kő. Északi vérmérséklete mellett tábornok apja katonás nevelése is ráerősít távolságtartó jellemére. Sokszor kegyetlen.
Mintha vége lenne az előadásnak, tapsolnánk, ám szólítanak az alkotók, hogy foglaljunk helyet a színpad egyik vagy másik szélénél attól függően, szerintünk bűnös vagy ártatlan az ókori görög hősnő. De nemcsak térfelet választunk, meg is kell védenünk az álláspontunkat. A két csoport, szokatlan módon sok mindenben egyetért, megérti egymást. Érvényes vita bontakozik ki.
Főleg szívre, meg persze szájra megy. A színésznő stand-up komikaként is egyből megszeretteti magát. S azért kicsit májra is megy: Nóra azzal indít, hogy a Kaposvári Egyetem színművészeti szakán töltött diákévei alatt időnként megfordult az egyik hírhedt, bár elmondásában inkább vadnyugati bájjal bíró restiben, ahol már az elején véletlenül összecimbizett egy helyi nagy arccal, akitől az Aranyszív becenevet kapta.
