El kell hajítanunk az agyunk, hogy a Zsótér Sándor rendezte „szférikus tragédiát” ép ésszel befogadhassuk.
A díszlet (Ambrus Mária) gömbszerű: a gumimatracok dudorosak, az óriási citrom kerekded, és a ferde talaj is ráerősít minderre. Zsótér kihagyásokkal, logikátlan történetvezetéssel és a véletlenszerűséggel dolgozik. A világ súlytalanná válik, a konfliktus burleszkké szelídül, a filozófia más dimenzióba kerül: a mélységek és magasságok lapossá és értelmetlenné válnak. A pillanat élménye váltja fel a tanulságot, a lényeg, hogy mindez egyben erősen hasson érzékszerveinkre.
Stork Natasa (Vízityúk, Flake-Prawacka Erzsébet) végig szuggesztíven néz, olyannyira, hogy szövege (szerző: Stanisław Ignacy Witkiewicz; fordító: Kerényi Grácia) kissé háttérbe is szorul emellett. Keresztes Tamásnak jól áll a szerep, szürreális kelléktárának nincsen párja. Mentes Júlia kifogástalanul hozza a mesebeli hercegnőt. A semmiből tűnik elő Tadek, a gyerek (Lelkes Botond), aki a legszürreálisabb a szürrealitásban: álmodik és felébred, fest – nyilván szürreális stílusban.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
