A zene (Bencsik Levente, Hunyadi Máté) végig markánsan van jelen, ami egyébként Tarnóczi egyik védjegye is (elég csak a két utóbbi katonás rendezésére, a végig zenés Melancholy Roomsra vagy a Magányos emberek DJ-keveréseire gondolnunk). A cseresznyéskert búcsúztatására rendezett partin, mely jelenet egyben az előadás csúcspontja is, most is DJ keveri a talpalávalót. Rezes Judit (Sarlotta) az est dívájaként csillogó ruhában, emelkedetten énekel el egy számot az emelvényen, utána az elektronikus zene bombasztikus ütemeire táncolnak a többiek. A főszereplő Ónodi Eszter (Ljuba) remekül electric boogie-zik. Mókás nézni, ahogy mindenki a szerepe szerint rá jellemző módon ropja, de hogy mennyire passzol korunk bulija a csehovi életérzéssel, az már más kérdés. Ma este nem kapjuk meg azt az orosz nagybirtokosi nihilt, mely miatt unos-untalan jegyet váltunk a nagy csehovi menetekre. Ahogy nem leljük az elvágyódás és az egy helyben toporgás kettősének megszokott dinamikáját sem, bármennyire is ritmusra megy a játék. A lassú teázgatásból gyors kávézás lesz, és felötlik bennünk a kérdés: van értelme Csehov drámáját a fast fashion stílusában előadni?
A színpadi fények (Bányai Tamás) bántják a szemet, egy vakítóan világító, a színpadot keretező reflektorsor épp a publikum felé néz. A narancsos világítás a napfelkeltét és a naplementét imitálja (nem hangulatos és nem kelt nosztalgikus hatást), mi, nézők egy pecsenyesütő vakító grillezőjében érezzük magunkat tőle. A komfortérzetünkön az sem javít, hogy a forgószínpad hol lassabban, hol gyorsabban, de folyamatosan pörög, ami ugyan néhány jelenetet „csehovosít”, a migrénünkön viszont ront. Hiába sétálnak a szereplők, a fizika törvénye ismét közbeszól: az ellenkező irányú forgás miatt járásuk egy helyben topogásnak tűnik. (Egy helyben állunk, értjük.) Díszlet (Kálmán Eszter) szinte nincs, csak egy nagy méretű csillárt és egy mozgatható hosszú asztalt székekkel helyeztek a térbe. A lámpa egyszerre juttatja eszünkbe egy pályaudvari váró díszes csillárját és egy szórakozóhely diszkógömbjét. A cseresznyéskertet is csak képzeljük, amikor a színpadon állók időnként a távolba néznek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
