Színház

Táncolni lehet rá

Cseresznyéskert

Kritika

A tehetetlenség törvénye kimondja, hogy a testek alapvető tulajdonságukból adódóan megpróbálnak ellenállni minden, a mozgásállapotukban bekövetkezett változásnak. Csehov hősei ugyanígy tartanak ellen minden újnak, bénultan nézve a világuk szétesését. Csehov klasszikusához eddig talán még egyetlen rendezés sem társított zenei ritmust. Most a tizenkét szereplő a tizenkét szólam: a színpadi tehetetlenség maga.

A zene (Bencsik Levente, Hunyadi Máté) végig markánsan van jelen, ami egyébként Tarnóczi egyik védjegye is (elég csak a két utóbbi katonás rendezésére, a végig zenés Melancholy Roomsra vagy a Magányos emberek DJ-keveréseire gondolnunk). A cseresznyéskert búcsúztatására rendezett partin, mely jelenet egyben az előadás csúcspontja is, most is DJ keveri a talpalávalót. Rezes Judit (Sarlotta) az est dívájaként csillogó ruhában, emelkedetten énekel el egy számot az emelvényen, utána az elektronikus zene bombasztikus ütemeire táncolnak a többiek. A főszereplő Ónodi Eszter (Ljuba) remekül electric boogie-zik. Mókás nézni, ahogy mindenki a szerepe szerint rá jellemző módon ropja, de hogy mennyire passzol korunk bulija a csehovi életérzéssel, az már más kérdés. Ma este nem kapjuk meg azt az orosz nagybirtokosi nihilt, mely miatt unos-untalan jegyet váltunk a nagy csehovi menetekre. Ahogy nem leljük az elvágyódás és az egy helyben toporgás kettősének megszokott dinamikáját sem, bármennyire is ritmusra megy a játék. A lassú teázgatásból gyors kávézás lesz, és felötlik bennünk a kérdés: van értelme Csehov drámáját a fast fashion stílusában előadni?

A színpadi fények (Bányai Tamás) bántják a szemet, egy vakítóan világító, a színpadot keretező reflektorsor épp a publikum felé néz. A narancsos világítás a napfelkeltét és a naplementét imitálja (nem hangulatos és nem kelt nosztalgikus hatást), mi, nézők egy pecsenyesütő vakító grillezőjében érezzük magunkat tőle. A komfortérzetünkön az sem javít, hogy a forgószínpad hol lassabban, hol gyorsabban, de folyamatosan pörög, ami ugyan néhány jelenetet „csehovosít”, a migrénünkön viszont ront. Hiába sétálnak a szereplők, a fizika törvénye ismét közbeszól: az ellenkező irányú forgás miatt járásuk egy helyben topogásnak tűnik. (Egy helyben állunk, értjük.) Díszlet (Kálmán Eszter) szinte nincs, csak egy nagy méretű csillárt és egy mozgatható hosszú asztalt székekkel helyeztek a térbe. A lámpa egyszerre juttatja eszünkbe egy pályaudvari váró díszes csillárját és egy szórakozóhely diszkógömbjét. A cseresznyéskertet is csak képzeljük, amikor a színpadon állók időnként a távolba néznek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.