Színház

Táncolni lehet rá

Cseresznyéskert

Kritika

A tehetetlenség törvénye kimondja, hogy a testek alapvető tulajdonságukból adódóan megpróbálnak ellenállni minden, a mozgásállapotukban bekövetkezett változásnak. Csehov hősei ugyanígy tartanak ellen minden újnak, bénultan nézve a világuk szétesését. Csehov klasszikusához eddig talán még egyetlen rendezés sem társított zenei ritmust. Most a tizenkét szereplő a tizenkét szólam: a színpadi tehetetlenség maga.

A zene (Bencsik Levente, Hunyadi Máté) végig markánsan van jelen, ami egyébként Tarnóczi egyik védjegye is (elég csak a két utóbbi katonás rendezésére, a végig zenés Melancholy Roomsra vagy a Magányos emberek DJ-keveréseire gondolnunk). A cseresznyéskert búcsúztatására rendezett partin, mely jelenet egyben az előadás csúcspontja is, most is DJ keveri a talpalávalót. Rezes Judit (Sarlotta) az est dívájaként csillogó ruhában, emelkedetten énekel el egy számot az emelvényen, utána az elektronikus zene bombasztikus ütemeire táncolnak a többiek. A főszereplő Ónodi Eszter (Ljuba) remekül electric boogie-zik. Mókás nézni, ahogy mindenki a szerepe szerint rá jellemző módon ropja, de hogy mennyire passzol korunk bulija a csehovi életérzéssel, az már más kérdés. Ma este nem kapjuk meg azt az orosz nagybirtokosi nihilt, mely miatt unos-untalan jegyet váltunk a nagy csehovi menetekre. Ahogy nem leljük az elvágyódás és az egy helyben toporgás kettősének megszokott dinamikáját sem, bármennyire is ritmusra megy a játék. A lassú teázgatásból gyors kávézás lesz, és felötlik bennünk a kérdés: van értelme Csehov drámáját a fast fashion stílusában előadni?

A színpadi fények (Bányai Tamás) bántják a szemet, egy vakítóan világító, a színpadot keretező reflektorsor épp a publikum felé néz. A narancsos világítás a napfelkeltét és a naplementét imitálja (nem hangulatos és nem kelt nosztalgikus hatást), mi, nézők egy pecsenyesütő vakító grillezőjében érezzük magunkat tőle. A komfortérzetünkön az sem javít, hogy a forgószínpad hol lassabban, hol gyorsabban, de folyamatosan pörög, ami ugyan néhány jelenetet „csehovosít”, a migrénünkön viszont ront. Hiába sétálnak a szereplők, a fizika törvénye ismét közbeszól: az ellenkező irányú forgás miatt járásuk egy helyben topogásnak tűnik. (Egy helyben állunk, értjük.) Díszlet (Kálmán Eszter) szinte nincs, csak egy nagy méretű csillárt és egy mozgatható hosszú asztalt székekkel helyeztek a térbe. A lámpa egyszerre juttatja eszünkbe egy pályaudvari váró díszes csillárját és egy szórakozóhely diszkógömbjét. A cseresznyéskertet is csak képzeljük, amikor a színpadon állók időnként a távolba néznek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.