Szerebrjakóv mindent elvett Ványától: előbb a húgát, majd annak halála után a szerelmét, Jelénát (Czakó Julianna), ahogy a vágyott tudományos pályát is a doktor teljesítette be ő helyette. Ványa számára (bár kívülről mindenkinek rég egyértelmű) csak akkor válik nyilvánvalóvá, hogy az életét más éli helyette, amikor mindenkinél betelne a pohár: el akarják adni a házát. A szereplők egyetlen percig sem boldogok, leszámítva egy-egy bevodkázott estét, amikor reménytelen vágyaikat néhány pillanatig elérhetőnek látják. Nem kell semmi világrengető tervre gondolni, ki-ki már azzal is megelégedne, ha elcsábíthatná a másikat: Ványa Jelénát, Szerebrjakóv lánya, Szónya (Martos Hanga) Ásztrov doktort, aki persze szintén Jelénáért bomlik. A boldogtalanságot kissé enyhíteni képes legbanálisabb célokat sem sikerül senkinek elérnie.
Az élet pusztítóan unalmas, de ha szerelmesek vagyunk, elviselhetetlen is – üzeni Csehov. Kelemen József rendező tisztán interpretálja az üzenetet, mégsem veszi el teljesen a reményt, hogy a jövő esetleg hordozza a beteljesülést. A drámai csúcspont szinte katarzis nélkül csap át az előadás elejét átlengő békebeli hangulatba. Minden megy tovább a maga útján: a csehovi szereplők mint „kóválygó ködfoltok” tovább élik a hétköznapibbnál is hétköznapibb életüket – s ez valahol megnyugtató. A teát sem hiányoljuk. Kelemen modernizálja a darabot, beleértve annak nyelvezetét is (Hamvai Kornél fordítása), mégsem vész el semmi az alapmű klasszikus bájából. Átérezzük a szereplők vívódását, a saját életünkből is eszünkbe jut hasonló helyzet, mégsem tévesztjük szem elől a tágabb kontextust: a 19. századi vidéki Oroszország kilátástalanságát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
