Magyar Narancs: Mintha újragondolt csempéket látnánk, de ezek vászonra festett, kiemelkedő alakzatok. Becsapják az érzékeket.
Forgó Árpád: Egyik gyerekkori barátnőm mondta, hogy pillecukorra emlékeztetik a munkáim.
MN: Ahogy elnézegettem az élénk színű, a síkból fényesen kiemelkedő részleteket, az ugrott be, milyen kár, hogy nem kértek fel a felújítandó metróállomások dekorálására, akár mozaikként használva az egyes darabokat.
FÁ: Gyerekkoromat teljesen átszövi a retro, munkáimban is megmutatkoznak ’70-es és ’80-as évek. Az itthoni modernista építészet is erős hatást gyakorolt rám. Nem tudatosan vonom be az emlékeimet, de amikor tervezgetek, rajzolgatok, óhatatlanul ez a formavilág jön elő.
Festményeim modulokból állnak, azok mozaikszerű összerakásából alakulnak ki a formák.
Van egy elem, a paralelogramma, amelynek jobbos és balos állásával számos konstellációt ki lehet rakni, mint egy játékot.
Egy variáció egy művé áll össze. További játéklehetőség, hogy a kész alkotást hogyan helyezem el a térben. 2018 óta dolgozom ezzel a két panellel, előtte másfajta modulokban gondolkodtam.
MN: Mit jelent számodra a “lebegő idő”?
FÁ: Címet kell találni a kiállításoknak. Mondanám, hogy a festményeknek is, de az enyémeknek csak kódjaik vannak, a megkülönböztetés miatt. 2018-ban, Sanghajban találkoztam a társkiállítókkal, Dagmar Kellerrel és Martin Wittwerrel. Egy rezidenciaprogramon (művésztelepek és műtermek vendégalkotói programjai – a szerk.) vettünk részt, különböző műtermekben. Sokat dolgoztunk, és sokat beszélgettünk. Jobban szót értek az ötven felé kaparászó művészekkel, így örültem, hogy ők a korosztályomból valók, mert a program egyébként huszonévesekkel volt tele.
A páros lengyelországi témája közel áll hozzám: tizenegynéhány éve járok Lengyelországba kiállítani, ők is voltak egy ottani rezidenciaprogramon. Ezért szeretem a rezidenciaprogramokat: lehetőséget adnak a különböző művészeti ágakat képviselő művészeknek az együttműködésre. Az alkotópáros itt kiállított, lengyel buszpályaudvaron készült portrésorozata azonnal megtetszett. Elkezdtem gondolkodni, hogyan tudnék a fotóikhoz kapcsolódni. Kiválogattam munkáimból azokat, amelyekben az általuk megidézett könnyedséget, a nem megfogható és nem könnyen verbalizálható jelleget láttam.
MN: Mit adhat hozzá alkotásaidhoz egy társművészet?
FÁ: A geometrikus dolgokat általában más geometrikus dolgokkal együtt szokták kiállítani, figuratívval ritkábban. Izgalmasnak gondoltam kipróbálni egy másik kontextusban a fotót is, magamat is. Mert egyből felvetődik a kérdés: ezek miért vannak együtt kiállítva? Egyébként erre a látogató lehet, hogy nem is kap választ. De egy erős élményt igen.
MN: Hogyan definiálnád a festészetedet?
FÁ: Műveim nem absztrakt alkotások. Az absztrakciónak mindig van egy referenciája, amit leegyszerűsít, újragondol és absztrahál. Az én képeim viszont nem vezethetők vissza meghatározott dolgokra. Nehezen besorolható a stílusom, a konkrét művészethez állok közel – így hívják Európában, non-objective-nek pedig Ausztráliában és az USA-ban. Nem tárgyias művészet, tehát nincs tárgya az alkotásnak. A konkrétnak azonban vannak szabályai, amelyekbe az én műveim mégsem férnek bele. Sokáig nem tudtam magamat definiálni.
Matematikai szabályra készítek egy művet, amit beemelek a világunkba azáltal, hogy létrehozom – a mű tehát konkretizálódik.
Műfaját tekintve formázott vásznaknak hívják, amit csinálok. Stílusomban az absztrakt hagyományok, a geometrikus művészet, a minimalizmus és a konkrét művészet keverednek. Élvezettel dolgozom. Minden mű újabb kihívás, technikailag is: hogyan tudom a festményeket technikailag megvalósítani. A kíváncsiság hajt: mi történik, ha két vonalat összekötök. Elindul valami és megszületik a mű.
MN: Követed a trendeket?
FÁ: Bringával közlekedem, nem kedvelem az autókat, de néhány kocsinak olyan jó színe van, hogy aztán a műhelyben megpróbálom kikeverni. Inspirál a divat és mindig megnézem kíváncsiságból, hogy milyen Pantone-színt választottak az adott évben.
MN: Számos helyen állítottál már ki a világban, fontos neked, hogy milyen térbe kerülnek az alkotásaid? Ez a kiállítótér is tágas, levegős. Hol képzeled el alkotásaidat a legszívesebben?
FÁ: Nagyon szeretem ezt a teret, különösen az acél padlóját. De szeretek off-helyeken is kiállítani, például ahol már szinte nincs is vakolat, ami jó kontrasztot ad a tökéletesen sima, csillogó felületeknek. A közelmúltban egy izgalmas helyszínen, egy XI. kerületi társasház tetején, az ENA Viewing Space volt egy rendhagyó bemutatkozásom. De a white-box formátum az, ahol leginkább érvényesülnek a műveim. Jövőre a varsói Galeria Mianóban állítok ki, de még nem tudom, mit. Együtt dolgozunk a galériával már tíz éve. Két-három évente szoktam sorra kerülni, pont most fixáltuk le az időpontot. De soha nem egyetlen kiállításra koncentrálok, folyamatosan dolgozom. Egy évben megcsinálok negyven-ötven munkát, abból válogatok. Ide is hoztam vagy húszat, abból lett kiválasztva ez az öt-hat darab.
Forgó Árpád, Dagmar Keller és Martin Wittwer Lebegő idő című kiállítása a Hybridart Space-ben május 1-ig látható.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
