Rudas Dóra

Az ünnepek közeledtével mindannyian visszakívánkozunk a karácsony és a várakozás mágikus idejébe, amikor gyerekkorunkban az egész lakás fényárban úszott, almás pite illata szállt a levegőben, és gondosan becsomagolt ajándékok sorakoztak a szaloncukortól roskadó fa alatt.

Csak azt tudjuk megtenni, ami belénk van programozva, ez pedig nem csak az utódaink, de a teremtőnk képét is körvonalazza.

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

Általános nyugati családmodell: szép ház, nagy autó, magát betegesen túlvállaló feleség, és az ő három gyermeke – két saját, egy meg az anyósé.

Ahogy minden népnek van kedvenc vezetője, úgy kedvenc bűnözője is akad (amikor ez a kettő ugyanaz a személy, az probléma).

Vannak márkanevek, logók, jelzések amelyekkel mindent (de mindent) el lehet adni.

Így higgyünk el akármit, még a saját szemünknek is. 

A legtöbb ember két dologtól fél nagyon, az első, hogy a gyermekével történik valami, a második, hogy őt magát éri el a halál.

Nyilván sokan emlékeznek még A viszony című drámasorozat sajátos, „bifokális” struktúrájára.

Olykor nem is az ítélet, hanem az odáig vezető út számít igazán (vagy hogy is mondaná ezt Móricka). 

Alá vagy fölé becsüljük-e a művészet erejét? Képes-e megváltoztatni minket? Woody Allen legújabb színdarabja meglehetősen szélsőséges körülmények között keresi a valódi értékeket, Raffaello Szűz Máriát ábrázoló festményét vetve az 1930-as évek Brooklynjának tenyeres-talpas gengszterei elé.