Rudas Dóra

Micsoda aduász a képernyőre vitt feminizmus.

Nincs új a nap alatt, ám ez nem tartja vissza a meglepetés erejére építő krimik és thrillerek alkotóit a tömeggyártástól – mellesleg be is jön a számításuk.

Téli szünetre készül az elitkeltető Barton középiskola, a növendékek hazamennek, csak néhány szerencsétlen marad, akiket vakációzó szüleik otthagynak az ünnepekre.

Elhivatott követők százai, 13 feleség, egy teljes birodalom: Ervil LeBaron nemhogy megtalálta, de felépítette a földi mennyországot, majd fegyvereseket állított a kapujába.

A tabutémák köztudatbéli státuszára és vele a társadalmi progresszióra az egyik legnagyobb befolyással a filmipar bír, az adunak számító kényelmi tényezőt leginkább kiszolgáló streaming szolgáltatók tehát a közgondolkodást fényező szerszám hegyének tekinthetők.

Valaki szűri azokat a sci-fi és apokalipszis filmekből érkező ötleteket, amelyek a szórakoztatás érdekében kreatívabbnál kreatívabb megoldásokkal inspirálják a hatalomra vágyókat, vagy nem tanultunk semmit a Terminátor katonai drónjaiból?

Egy harmincas anyuka és egy 13 éves fiú egymásba szeret, hátrahagynak minden ész­érvet, és családot alapítanak. Rövid börtönbüntetés és némi médiafelhajtás után határozott céljuk a normális élet. De mennyi tagadás szükséges egy ilyen boldogsághoz?

A vígjátéknak folyamatos megújulásra van szüksége, ha játékban akar maradni például a dömping élére törő true crime-mal vagy a népszerű kevert műfajokkal szemben.

Egy világban, amely (reményei szerint legalábbis) folyamatosan előrehalad, nem tűnik akkora számnak egy letűnt kort a jelenünkre vetítve látványos tanulságokra bukkanni. De nem unjuk meg.

A háborús filmek olyanok, mint a nagyszülők történetei: míg néhány évtizede lenyűgöztek, mára már kicsit túl jól ismerjük azokat.

Egy film mindig a nézőjében futó narratíva szerint alakul, így történhet, hogy egy családi házivideó-gyűjtemény egyszerre lehet idilli vígjáték és pszichothriller a saját elméjébe szoruló anyáról.