Rudas Dóra

Nyilván a szeretet a legnagyobb erő, valahogy mégsem az egymást kézen fogó sztorik váltak a kedvenceinkké, hanem inkább azok, ahol elvágják valakinek a nyakát egy húrral.

Az év szaván vitatkozhatunk, de korunk szava bizonyosan a nárcisztikus. Ha valaki megbánt minket, vagy akár csak nem hajlandó részt venni az önbecsmérlés társadalmilag elvárt aktusában, máris megkapja, hogy „mekkora nárci”.

Egy egye­dül­álló anya élete hitelfelvételére készül, mégis boldog, mert tudja, hogy kislánya végre saját szobát kaphat az új lakásban, az ő öröme megszépíti a törlesztőrészleteket is.

A hatalmától bódult férfi olyan, mint a szandál zoknival...

Micsoda kor ez a miénk!

Annak, aki menekülne a valóságból, a film intravénás szer.

A férfi és női szerepkör átalakulása lerágott csont, olyannyira, hogy a nemek szerepkörének egyik legmeghatározóbb új kihívása az, hogy újra és újra meg kell hallgatnunk az átalakulásukról szóló históriát. Nagyon nehéz olyan irányból közelíteni meg a témát, amely (legalább az egyik nemnél) ne szemforgatásba vagy köldöknézegetésbe torkollna.

Luca Guadagnino filmjeire nem lehet nem odanézni

Az angol királyi család szerepe jó nagy átalakuláson ment át a fennállása óta, ma már inkább csak tévésorozatok és filmek témaadójaként látja hasznukat az ember.

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan „regenerálódik” a társadalom teste még a nagyobb megpróbáltatások után is.

A hatásra törekvő film­készítőknek manapság már nem muszáj kopóként kajtatni a vászonra vihető sztorikat.

Ahogy egy koncerten elüvölti magát az énekes, hogy „Hello, Kazincbarcika!” és a közönség teljesen megőrül a megszólítottság sosem látott magaslataitól, úgy fogadja a néző A rezsimet hirtelen.