Színház

Festett malaszt

Brooklyni mese

Kritika

Alá vagy fölé becsüljük-e a művészet erejét? Képes-e megváltoztatni minket? Woody Allen legújabb színdarabja meglehetősen szélsőséges körülmények között keresi a valódi értékeket, Raffaello Szűz Máriát ábrázoló festményét vetve az 1930-as évek Brooklynjának tenyeres-talpas gengszterei elé.

Sal (Mészáros Máté), a szervezett bűnözés egyik magas pozícióban lévő alakja pont olyan, amilyennek elképzeljük az ilyet, gusztustalanul gazdag, ízlése nulla, és még büszke is tanulatlanságára. Ha a főnök ilyen, gondolhatjuk, milyen lehet a többi. A slepp egy része ráadásul épp a családba akar beházasodni – Sal lányai eladósorúak. Angelina (László Lili) a mélázó, többre vágyó könyvmoly teljesen kilóg a családból, sebaj, a vőlegénye visszahúzza a szellemi pöcegödörbe. Isabellával (Bíró Panna Dominika) már nincs ennyi gond, ő épp azt csinálja, amire szánták – semmit –, azt viszont harsányan és erkölcstelenül, újdonsült fiújával bejárva a brooklyni éjszaka minden zegét és zugát. Ki tudja, talán dupla esküvő készül, anyuka (Járó Zsuzsa) legalábbis nagyon élné a szervezést, a pénzt ugyanis jellemzően épp olyan gyorsan és hatékonyan tünteti el, ahogy a férje a holttesteket. Ám amikor egy műkincsrablás miatt a família – mondjuk úgy – értékmegőrzés céljából egy ideig kénytelen a saját falán pihentetni Raffaello Szűz Mária-képét, minden megváltozik. Elválik a szar a májtól, a festmény láttán a bagázs jó része egyszeriben nem pusztán a többre, hanem a jobbra kezd vágyni, pedig efféle teher eddig nem nyomasztotta egyikőjüket sem.

Woody Allen ezt a darabját a Covid alatt írta. Kilépett a megszokott értelmiségi köreiből, és egyenesen az alvilág legegyszerűbb, művészettől legmesszebb eső alakjai közé ment. A nőket a szokásos enyhe fetisizmussal ezúttal is a férfiak fölé helyezi, a darabban a Szűzanya tisztasága szinte csakis őrájuk van hatással, míg a férfiak, ha lehet, még szánalmasabbnak mutatnak mellette. Egy kivétel azért mégis akad, Angelina szerelme, a festő, aki a lányt festeni tanítja, és aki a maga szorongással vegyített sznobizmusával azért mégiscsak visszacsempész valamit Allen jól ismert figuráiból ebbe a darabba is. (Írhatnánk azt is, hogy Allen egyedül a rá hasonlító alakot ruházta fel intelligenciával a sok zsíros szájú surmó közt). A szerző távolról, szemérmetlenül ítélkezve és szinte sértő lenézéssel beszél a figuráiról, ám a humorával és a művészet istenítésével, mint mindig, most is megváltást nyer.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk