A Kispál még mindig Kispál, a zenéjükre pedig most is eleresztette a haját mindenki

Zene

A Kispál és a Borz pályafutása eddigi legnagyobb koncertjét adta az MVM Dome-ban december 30-án, a korábban talajrészegen elmormolt soraink most egy aréna profi, figyelmet és fegyelmet követelő miliőjében hangzottak fel. Fotósunk a backstage-ben is megleste a zenekart. 

Amikor megalakultak, még hülyeségnek hittük az ózonlyukat, nem számított sértésnek megtippelni valaki nemét, és a world wide web is épp, hogy csak megjelent, ma meg… A világ elszabadult ringlispílként rángat minket körbe, mi pedig elfehéredő ujjakkal kapaszkodunk abba a nehány stabil pontba, ami még megmaradt, azt énekelve, hogy “ha ez itt a vég, hát az nagyon derék”. 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Noha kerekasztal-beszélgetések parázs témája, hogy a Kispál és a Borz mennyit és milyen irányba változott az elmúlt több, mint három évtizedben, valójában végig ugyanazt a komfort zenét biztosították a közönségnek – utóbbi viszont jóval nagyobb változáson esett át, mint maga az együttes.

Kisbüdösökben fellépő underground együttesből ugyanis ők tették a Kispált kultikus alternatív zenekarrá, majd mára – újabb (és újabb) generációknak átadva a rajongást – szinte populárissá.

De a szövegek, ahogy anno, úgy most is könnyen emészthető mély gondolatokkal adják a kiválasztottság érzését az őket megérteni vélőknek,

tehát a komfort, mint buborék, érintetlen maradt.

Ebből a buborékból fújtak most jókorát az MVM Dome-ban, ahol a zenekar pályafutása eddigi legnagyobb koncertjét adta. De meg tud-e tölteni egy lassan negyven éve nyomuló garázszenekar egy húszezer férőhelyes arénát? 3 idős arc (meg egy fiatal) 3 hatalmas kivetítőre, nem lesz ez hézagos? 

Nos, bár az idő nem múlt el nyomtalanul, kijelenthető, hogy a szórakozás 0 óra 3perckor sem ér véget, maximum a dolog Forever youngsága csendesül el. 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs

Egy körülbelül 30 évvel ezelőtti videóbevágással kezdünk, ami egy laza ars poeticát skiccel fel, majd egy egészen lehengerlő kezdéssel Lovasiék kifejezetten magasra teszik a lécet. Bár először mindenki megilletődik, amikor a “Nem jöttél túl korán” egy ekkora helyen, ilyen hang-és látványvilággal csendül fel, de nyomban kihúzzuk magunkat és hamar adaptálódunk hozzá, hogy az eddig talajrészegen elmormolt soraink most egy aréna profi, figyelmet és fegyelmet követelő miliőjében hangzanak fel.

A folytatás tematikusan zajlik, néhol már szinte filmcselekményt idéző komponáltsággal, elhangzik az első, majd a majdnem utolsó daluk is. Az építkezés elsődleges (ha nem egyetlen) célja a nosztalgia, amit az előadás szégyentelenül vállal, és remekül teljesít. Senki sem megy haza üres kézzel, legyen akár a Kicsit hadd vagy a Bársonyfüggöny az, amiért jött. Egyértelműen látható, hogy a koncert egy az élményt mint profitot maximalizáló rendező keze alól került ki.

 
Fotó: Simonyi Balázs 

 
Fotó: Simonyi Balázs

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Például a melankolikusabb dalokat a Szívrablástól kezdve a Következő buszonig egy csokorba szedték, amivel az érzelmi mélységeket ugyan kötelezően bejárjuk, ám ez a megszokott kevertebb rendezéshez képest némi fájdalomban való kellemetlen tapicskolásnak is teret ad. Szerencsére utána gond nélkül hozzák vissza a közönséget, a végén pedig minden esetleges elégedetlenkedő száját betömtek az Autók a tenger felé, a Húsrágó, hídverő és az Egy az egybe remek kombójával. Mivel a zenekar komolyabb sérülések nélkül tervezett távozni, természetesen a kötelező, Emese vezette körök sem maradhattak el a végén, bár az – mint minden koncertjüknek – ennek is már csak fáradt levezetője. 

 
Fotó: Simonyi Balázs

 
Fotó: Simonyi Balázs

 

Tulajdonképpen ez ugyanaz a hétvégi iszogatás, ami tinédzserkorunkban volt, csak most borkóstolónak nevezzük, garbót húzunk hozzá és megfontoltan ízlelgetjük a szavaikat közben.

De ugyanúgy sírva borulunk össze a dalokon, itt is majdnem többet állunk sorba italért, mint amennyit táncolunk, és valakik most is a mosdóban bujkálva üzekednek. Legalábbis a zenén ez nem múlna. Mert a fáradtság nem elsősorban az előadók, hanem a közönség részéről volt tetten érhető.

A tomboló tömeg (bár a színpad előtt vékony rétegben azért megalakult), lassan kihűlő lávaként folyt végig a nézőtéren, a heves izzást pedig nagyokat pillogó, módjával lelkesedő nézők váltották fel. Talán ha az egészet átteszik délután négy és fél öt közé, akkor más a helyzet. De ezt nem róhatjuk fel, egyrészt, mert egy többségében ülős bulin akkora elhajlás eleve nem várható, másrészt kevés hazai együttes van, ami 16–60 évig szólítja meg a hallgatókat.

Elsőre furcsa lehet belegondolni, de akiket a (már maguk is a zenekar fénykora után csatlakozó) milleniál szüleik a Dal elalváshoz című klasszikusra ringattak a bölcsőben, lassan már azok is felnőnek. Így eshet meg, hogy akárcsak egy vallási szórólap idilljében, együtt ül gyermek és nagyszülő. Együtt ül és szenvtelenül nézi a történteket. Pedig mennyiségileg elegen lettünk volna egy nagyobb hangulathoz is – jóllehet azért akadtak olyan szellősebb szektorok a nézőtéren, amiket gondosabban kellett elkerülnie a pásztázó kamerának. 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Mindemellett talán annak is köszönhető az óvatos duhajkodás, hogy az előadáson valóban nagyon látszott, hogy komoly, fegyelmezett rendezés eredménye, ami egy ekkora volumenű performansznál természetesen elengedhetetlen, ugyanakkor épp azt az esetleges (vagy annak látszó) jellegét veszítette így el a koncert, amibe a Kispálnál beleszerettünk.

Ezen nyilván nem érdemes sokat lamentálni, hiszen a nagyságnak ára van, mégpedig a kicsiség, de hiányoztak Lovasi elnyújtott közbeszúrásai, a kisebb (nagyobb) hibák és a nézőkkel való megszokott közvetlenség. Az egész valahogy nagyon józanra sikerült.

A profi látvány és hang, a feszes, szűk átvezetések és a messziről jól látható megkomponáltság egyfajta élére vasalt flanelingként állt az előadókon – és a közönségen is.

Ám mindez csekélykét vesz csak el annak az értékéből, hogy egy kis underground zenekar három évtizeddel később egy fényárban úszó több tízezer férőhelyes arénában is képes (és hajlandó) szórakoztatni, nem csak, hogy ugyanazt, de egy sokkal nagyobb közönséget. 

 
Fotó: Simonyi Balázs

Hogy lesz-e még ilyen, ezt maguk az alapítók sem tudják pontosan. Bár elmondásuk szerint azért oszlatták fel az együttest, mert nem akartak a saját tribute zenekarukká válni, de azért ha csak a tavalyi Budapest Park-féle duplázást nézzük, a potenciál láthatóan megvan a dologban ahhoz, hogy sokáig elevezgessenek a saját farvizükön. Még ortodox rajongóként is remélhető, hogy ennél több önuralmuk lesz, és úgy emlékezhetünk majd rájuk, ahogy szerettük őket, nem pedig önmaguk halovány árnyékaként.

Tulajdonképpen itt le is zárhatnák a történetet, ennek ugyanis remekül megágyaztak. Noha a közönség már évtizedek óta magával, magában hordozza a dalaikat, a zenekar búcsúzóul most mintha szétszórta volna a magát a kortárs magyar alternatív zene földjén is. Persze az újabb generációból érkezett rajongóiknak is hízelegve, de

talán még inkább stafétaátadó jelleggel olyan együttesek tagjait hívták meg vendégelőadóként, mint Blahalouisiana, a Carson Coma vagy az Elefánt. 

Míg a legtöbben kifejezetten izgalmas adalékot adtak a jól ismert számokhoz, azért a jelenlétük nem helyettesítette például Németh Juci jelenlétét.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs 

Mindent összevetve megérte egy ennyire idegen miliőben, ekkora volumenben fellépni, mert a dalok semmit sem veszítettek az értékükből, nekünk pedig nagyobb szükségünk van az általuk nyújtott állandóság illúziójára, mint valaha. Lehet, hogy nem volt tökéletes – vagy lehet, hogy tökéletes volt, és épp ez a baj –, de

a Kispál még mindig Kispál, a zenéjükre pedig eleresztette a haját mindenki – akinek még van. 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs

 
Fotó: Simonyi Balázs

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.