A Kispál még mindig Kispál, a zenéjükre pedig most is eleresztette a haját mindenki

Zene

A Kispál és a Borz pályafutása eddigi legnagyobb koncertjét adta az MVM Dome-ban december 30-án, a korábban talajrészegen elmormolt soraink most egy aréna profi, figyelmet és fegyelmet követelő miliőjében hangzottak fel. Fotósunk a backstage-ben is megleste a zenekart. 

Amikor megalakultak, még hülyeségnek hittük az ózonlyukat, nem számított sértésnek megtippelni valaki nemét, és a world wide web is épp, hogy csak megjelent, ma meg… A világ elszabadult ringlispílként rángat minket körbe, mi pedig elfehéredő ujjakkal kapaszkodunk abba a nehány stabil pontba, ami még megmaradt, azt énekelve, hogy “ha ez itt a vég, hát az nagyon derék”. 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Noha kerekasztal-beszélgetések parázs témája, hogy a Kispál és a Borz mennyit és milyen irányba változott az elmúlt több, mint három évtizedben, valójában végig ugyanazt a komfort zenét biztosították a közönségnek – utóbbi viszont jóval nagyobb változáson esett át, mint maga az együttes.

Kisbüdösökben fellépő underground együttesből ugyanis ők tették a Kispált kultikus alternatív zenekarrá, majd mára – újabb (és újabb) generációknak átadva a rajongást – szinte populárissá.

De a szövegek, ahogy anno, úgy most is könnyen emészthető mély gondolatokkal adják a kiválasztottság érzését az őket megérteni vélőknek,

tehát a komfort, mint buborék, érintetlen maradt.

Ebből a buborékból fújtak most jókorát az MVM Dome-ban, ahol a zenekar pályafutása eddigi legnagyobb koncertjét adta. De meg tud-e tölteni egy lassan negyven éve nyomuló garázszenekar egy húszezer férőhelyes arénát? 3 idős arc (meg egy fiatal) 3 hatalmas kivetítőre, nem lesz ez hézagos? 

Nos, bár az idő nem múlt el nyomtalanul, kijelenthető, hogy a szórakozás 0 óra 3perckor sem ér véget, maximum a dolog Forever youngsága csendesül el. 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs

Egy körülbelül 30 évvel ezelőtti videóbevágással kezdünk, ami egy laza ars poeticát skiccel fel, majd egy egészen lehengerlő kezdéssel Lovasiék kifejezetten magasra teszik a lécet. Bár először mindenki megilletődik, amikor a “Nem jöttél túl korán” egy ekkora helyen, ilyen hang-és látványvilággal csendül fel, de nyomban kihúzzuk magunkat és hamar adaptálódunk hozzá, hogy az eddig talajrészegen elmormolt soraink most egy aréna profi, figyelmet és fegyelmet követelő miliőjében hangzanak fel.

A folytatás tematikusan zajlik, néhol már szinte filmcselekményt idéző komponáltsággal, elhangzik az első, majd a majdnem utolsó daluk is. Az építkezés elsődleges (ha nem egyetlen) célja a nosztalgia, amit az előadás szégyentelenül vállal, és remekül teljesít. Senki sem megy haza üres kézzel, legyen akár a Kicsit hadd vagy a Bársonyfüggöny az, amiért jött. Egyértelműen látható, hogy a koncert egy az élményt mint profitot maximalizáló rendező keze alól került ki.

 
Fotó: Simonyi Balázs 

 
Fotó: Simonyi Balázs

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Például a melankolikusabb dalokat a Szívrablástól kezdve a Következő buszonig egy csokorba szedték, amivel az érzelmi mélységeket ugyan kötelezően bejárjuk, ám ez a megszokott kevertebb rendezéshez képest némi fájdalomban való kellemetlen tapicskolásnak is teret ad. Szerencsére utána gond nélkül hozzák vissza a közönséget, a végén pedig minden esetleges elégedetlenkedő száját betömtek az Autók a tenger felé, a Húsrágó, hídverő és az Egy az egybe remek kombójával. Mivel a zenekar komolyabb sérülések nélkül tervezett távozni, természetesen a kötelező, Emese vezette körök sem maradhattak el a végén, bár az – mint minden koncertjüknek – ennek is már csak fáradt levezetője. 

 
Fotó: Simonyi Balázs

 
Fotó: Simonyi Balázs

 

Tulajdonképpen ez ugyanaz a hétvégi iszogatás, ami tinédzserkorunkban volt, csak most borkóstolónak nevezzük, garbót húzunk hozzá és megfontoltan ízlelgetjük a szavaikat közben.

De ugyanúgy sírva borulunk össze a dalokon, itt is majdnem többet állunk sorba italért, mint amennyit táncolunk, és valakik most is a mosdóban bujkálva üzekednek. Legalábbis a zenén ez nem múlna. Mert a fáradtság nem elsősorban az előadók, hanem a közönség részéről volt tetten érhető.

A tomboló tömeg (bár a színpad előtt vékony rétegben azért megalakult), lassan kihűlő lávaként folyt végig a nézőtéren, a heves izzást pedig nagyokat pillogó, módjával lelkesedő nézők váltották fel. Talán ha az egészet átteszik délután négy és fél öt közé, akkor más a helyzet. De ezt nem róhatjuk fel, egyrészt, mert egy többségében ülős bulin akkora elhajlás eleve nem várható, másrészt kevés hazai együttes van, ami 16–60 évig szólítja meg a hallgatókat.

Elsőre furcsa lehet belegondolni, de akiket a (már maguk is a zenekar fénykora után csatlakozó) milleniál szüleik a Dal elalváshoz című klasszikusra ringattak a bölcsőben, lassan már azok is felnőnek. Így eshet meg, hogy akárcsak egy vallási szórólap idilljében, együtt ül gyermek és nagyszülő. Együtt ül és szenvtelenül nézi a történteket. Pedig mennyiségileg elegen lettünk volna egy nagyobb hangulathoz is – jóllehet azért akadtak olyan szellősebb szektorok a nézőtéren, amiket gondosabban kellett elkerülnie a pásztázó kamerának. 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Mindemellett talán annak is köszönhető az óvatos duhajkodás, hogy az előadáson valóban nagyon látszott, hogy komoly, fegyelmezett rendezés eredménye, ami egy ekkora volumenű performansznál természetesen elengedhetetlen, ugyanakkor épp azt az esetleges (vagy annak látszó) jellegét veszítette így el a koncert, amibe a Kispálnál beleszerettünk.

Ezen nyilván nem érdemes sokat lamentálni, hiszen a nagyságnak ára van, mégpedig a kicsiség, de hiányoztak Lovasi elnyújtott közbeszúrásai, a kisebb (nagyobb) hibák és a nézőkkel való megszokott közvetlenség. Az egész valahogy nagyon józanra sikerült.

A profi látvány és hang, a feszes, szűk átvezetések és a messziről jól látható megkomponáltság egyfajta élére vasalt flanelingként állt az előadókon – és a közönségen is.

Ám mindez csekélykét vesz csak el annak az értékéből, hogy egy kis underground zenekar három évtizeddel később egy fényárban úszó több tízezer férőhelyes arénában is képes (és hajlandó) szórakoztatni, nem csak, hogy ugyanazt, de egy sokkal nagyobb közönséget. 

 
Fotó: Simonyi Balázs

Hogy lesz-e még ilyen, ezt maguk az alapítók sem tudják pontosan. Bár elmondásuk szerint azért oszlatták fel az együttest, mert nem akartak a saját tribute zenekarukká válni, de azért ha csak a tavalyi Budapest Park-féle duplázást nézzük, a potenciál láthatóan megvan a dologban ahhoz, hogy sokáig elevezgessenek a saját farvizükön. Még ortodox rajongóként is remélhető, hogy ennél több önuralmuk lesz, és úgy emlékezhetünk majd rájuk, ahogy szerettük őket, nem pedig önmaguk halovány árnyékaként.

Tulajdonképpen itt le is zárhatnák a történetet, ennek ugyanis remekül megágyaztak. Noha a közönség már évtizedek óta magával, magában hordozza a dalaikat, a zenekar búcsúzóul most mintha szétszórta volna a magát a kortárs magyar alternatív zene földjén is. Persze az újabb generációból érkezett rajongóiknak is hízelegve, de

talán még inkább stafétaátadó jelleggel olyan együttesek tagjait hívták meg vendégelőadóként, mint Blahalouisiana, a Carson Coma vagy az Elefánt. 

Míg a legtöbben kifejezetten izgalmas adalékot adtak a jól ismert számokhoz, azért a jelenlétük nem helyettesítette például Németh Juci jelenlétét.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs 

Mindent összevetve megérte egy ennyire idegen miliőben, ekkora volumenben fellépni, mert a dalok semmit sem veszítettek az értékükből, nekünk pedig nagyobb szükségünk van az általuk nyújtott állandóság illúziójára, mint valaha. Lehet, hogy nem volt tökéletes – vagy lehet, hogy tökéletes volt, és épp ez a baj –, de

a Kispál még mindig Kispál, a zenéjükre pedig eleresztette a haját mindenki – akinek még van. 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs

 
Fotó: Simonyi Balázs

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.