Amikor megalakultak, még hülyeségnek hittük az ózonlyukat, nem számított sértésnek megtippelni valaki nemét, és a world wide web is épp, hogy csak megjelent, ma meg… A világ elszabadult ringlispílként rángat minket körbe, mi pedig elfehéredő ujjakkal kapaszkodunk abba a nehány stabil pontba, ami még megmaradt, azt énekelve, hogy “ha ez itt a vég, hát az nagyon derék”.
Noha kerekasztal-beszélgetések parázs témája, hogy a Kispál és a Borz mennyit és milyen irányba változott az elmúlt több, mint három évtizedben, valójában végig ugyanazt a komfort zenét biztosították a közönségnek – utóbbi viszont jóval nagyobb változáson esett át, mint maga az együttes.
Kisbüdösökben fellépő underground együttesből ugyanis ők tették a Kispált kultikus alternatív zenekarrá, majd mára – újabb (és újabb) generációknak átadva a rajongást – szinte populárissá.
De a szövegek, ahogy anno, úgy most is könnyen emészthető mély gondolatokkal adják a kiválasztottság érzését az őket megérteni vélőknek,
tehát a komfort, mint buborék, érintetlen maradt.
Ebből a buborékból fújtak most jókorát az MVM Dome-ban, ahol a zenekar pályafutása eddigi legnagyobb koncertjét adta. De meg tud-e tölteni egy lassan negyven éve nyomuló garázszenekar egy húszezer férőhelyes arénát? 3 idős arc (meg egy fiatal) 3 hatalmas kivetítőre, nem lesz ez hézagos?
Nos, bár az idő nem múlt el nyomtalanul, kijelenthető, hogy a szórakozás 0 óra 3perckor sem ér véget, maximum a dolog Forever youngsága csendesül el.
Egy körülbelül 30 évvel ezelőtti videóbevágással kezdünk, ami egy laza ars poeticát skiccel fel, majd egy egészen lehengerlő kezdéssel Lovasiék kifejezetten magasra teszik a lécet. Bár először mindenki megilletődik, amikor a “Nem jöttél túl korán” egy ekkora helyen, ilyen hang-és látványvilággal csendül fel, de nyomban kihúzzuk magunkat és hamar adaptálódunk hozzá, hogy az eddig talajrészegen elmormolt soraink most egy aréna profi, figyelmet és fegyelmet követelő miliőjében hangzanak fel.
A folytatás tematikusan zajlik, néhol már szinte filmcselekményt idéző komponáltsággal, elhangzik az első, majd a majdnem utolsó daluk is. Az építkezés elsődleges (ha nem egyetlen) célja a nosztalgia, amit az előadás szégyentelenül vállal, és remekül teljesít. Senki sem megy haza üres kézzel, legyen akár a Kicsit hadd vagy a Bársonyfüggöny az, amiért jött. Egyértelműen látható, hogy a koncert egy az élményt mint profitot maximalizáló rendező keze alól került ki.
Például a melankolikusabb dalokat a Szívrablástól kezdve a Következő buszonig egy csokorba szedték, amivel az érzelmi mélységeket ugyan kötelezően bejárjuk, ám ez a megszokott kevertebb rendezéshez képest némi fájdalomban való kellemetlen tapicskolásnak is teret ad. Szerencsére utána gond nélkül hozzák vissza a közönséget, a végén pedig minden esetleges elégedetlenkedő száját betömtek az Autók a tenger felé, a Húsrágó, hídverő és az Egy az egybe remek kombójával. Mivel a zenekar komolyabb sérülések nélkül tervezett távozni, természetesen a kötelező, Emese vezette körök sem maradhattak el a végén, bár az – mint minden koncertjüknek – ennek is már csak fáradt levezetője.
Tulajdonképpen ez ugyanaz a hétvégi iszogatás, ami tinédzserkorunkban volt, csak most borkóstolónak nevezzük, garbót húzunk hozzá és megfontoltan ízlelgetjük a szavaikat közben.
De ugyanúgy sírva borulunk össze a dalokon, itt is majdnem többet állunk sorba italért, mint amennyit táncolunk, és valakik most is a mosdóban bujkálva üzekednek. Legalábbis a zenén ez nem múlna. Mert a fáradtság nem elsősorban az előadók, hanem a közönség részéről volt tetten érhető.
A tomboló tömeg (bár a színpad előtt vékony rétegben azért megalakult), lassan kihűlő lávaként folyt végig a nézőtéren, a heves izzást pedig nagyokat pillogó, módjával lelkesedő nézők váltották fel. Talán ha az egészet átteszik délután négy és fél öt közé, akkor más a helyzet. De ezt nem róhatjuk fel, egyrészt, mert egy többségében ülős bulin akkora elhajlás eleve nem várható, másrészt kevés hazai együttes van, ami 16–60 évig szólítja meg a hallgatókat.
Elsőre furcsa lehet belegondolni, de akiket a (már maguk is a zenekar fénykora után csatlakozó) milleniál szüleik a Dal elalváshoz című klasszikusra ringattak a bölcsőben, lassan már azok is felnőnek. Így eshet meg, hogy akárcsak egy vallási szórólap idilljében, együtt ül gyermek és nagyszülő. Együtt ül és szenvtelenül nézi a történteket. Pedig mennyiségileg elegen lettünk volna egy nagyobb hangulathoz is – jóllehet azért akadtak olyan szellősebb szektorok a nézőtéren, amiket gondosabban kellett elkerülnie a pásztázó kamerának.
Mindemellett talán annak is köszönhető az óvatos duhajkodás, hogy az előadáson valóban nagyon látszott, hogy komoly, fegyelmezett rendezés eredménye, ami egy ekkora volumenű performansznál természetesen elengedhetetlen, ugyanakkor épp azt az esetleges (vagy annak látszó) jellegét veszítette így el a koncert, amibe a Kispálnál beleszerettünk.
Ezen nyilván nem érdemes sokat lamentálni, hiszen a nagyságnak ára van, mégpedig a kicsiség, de hiányoztak Lovasi elnyújtott közbeszúrásai, a kisebb (nagyobb) hibák és a nézőkkel való megszokott közvetlenség. Az egész valahogy nagyon józanra sikerült.
A profi látvány és hang, a feszes, szűk átvezetések és a messziről jól látható megkomponáltság egyfajta élére vasalt flanelingként állt az előadókon – és a közönségen is.
Ám mindez csekélykét vesz csak el annak az értékéből, hogy egy kis underground zenekar három évtizeddel később egy fényárban úszó több tízezer férőhelyes arénában is képes (és hajlandó) szórakoztatni, nem csak, hogy ugyanazt, de egy sokkal nagyobb közönséget.
Hogy lesz-e még ilyen, ezt maguk az alapítók sem tudják pontosan. Bár elmondásuk szerint azért oszlatták fel az együttest, mert nem akartak a saját tribute zenekarukká válni, de azért ha csak a tavalyi Budapest Park-féle duplázást nézzük, a potenciál láthatóan megvan a dologban ahhoz, hogy sokáig elevezgessenek a saját farvizükön. Még ortodox rajongóként is remélhető, hogy ennél több önuralmuk lesz, és úgy emlékezhetünk majd rájuk, ahogy szerettük őket, nem pedig önmaguk halovány árnyékaként.
Tulajdonképpen itt le is zárhatnák a történetet, ennek ugyanis remekül megágyaztak. Noha a közönség már évtizedek óta magával, magában hordozza a dalaikat, a zenekar búcsúzóul most mintha szétszórta volna a magát a kortárs magyar alternatív zene földjén is. Persze az újabb generációból érkezett rajongóiknak is hízelegve, de
talán még inkább stafétaátadó jelleggel olyan együttesek tagjait hívták meg vendégelőadóként, mint Blahalouisiana, a Carson Coma vagy az Elefánt.
Míg a legtöbben kifejezetten izgalmas adalékot adtak a jól ismert számokhoz, azért a jelenlétük nem helyettesítette például Németh Juci jelenlétét.
Mindent összevetve megérte egy ennyire idegen miliőben, ekkora volumenben fellépni, mert a dalok semmit sem veszítettek az értékükből, nekünk pedig nagyobb szükségünk van az általuk nyújtott állandóság illúziójára, mint valaha. Lehet, hogy nem volt tökéletes – vagy lehet, hogy tökéletes volt, és épp ez a baj –, de
a Kispál még mindig Kispál, a zenéjükre pedig eleresztette a haját mindenki – akinek még van.
