Tévésorozat

Csaló napfény

Cáfolat

Kritika

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Valaki történetében mindannyian fő gonoszak vagyunk, a kommunikáció fénykorában az internet mindenki szája elé odatartja a hangosbemondót. Hogy (mások szemében) kik vagyunk, az innentől csakis azon múlik, melyik történetet akarják meghallani. Spoiler: általában azt, amelyik a legbotrányosabb. Az igazságok ezen, tőzsdei termet idéző bekiabálásairól készít már-már szatírát Alfonso Cuarón, ám végül elkapja a hév, és maga is beáll az ordítozók közé.

Catherine elismert dokumentumfilmes, épp legújabb díjának átadójáról érkezik haza szerető férjével, amikor egy neki küldött könyvet kinyitva rászakad az évtizedek óta takargatott múlt. Húsz éve a négyéves fiával nyaraltak az olasz tengerparton, amikor megismerte a fiatal Jonathant, és egy éjszakára elcsábította. Mint minden vakációról, erről is készültek képek, ám aligha kerültek be a mosolyalbumba. A kaland tragédiába fordul, Jonathan meghal. A fiú apja (Kevin Kline) még húsz évvel később is bosszút forral Catherine ellen, nem is akármilyet. Az időközben elhalálozott anya pedig hátrahagyott egy, feltehetően nem kiadásra szánt kéziratot, melyben mindent leír a tragikus nyaralásról – már amit az említett képekből összerakni képes. Az apa persze nyilvánosságra hozza az írást, mely időzített bombaként robbanva ragad el Catherine-től mindent, a szakmai reputációjától kezdve a férjén át a fiáig.

„Ügyeljünk a narratívára és a formára! Az erejük közelebb vihet a valósághoz, ugyanakkor hatékony fegyvere lehet a manipulálásnak is.” Ezzel a nem túl finom előrejelzéssel indít a sorozat, amely aztán az epizódok előrehaladtával a narratívát mint olyat, egyfajta elnyomó hatalomként mutatja be. Elvégre mi másnak nevezhetnénk egy olyan erőt, amellyel szemben nem lehet kérdéseket megfogalmazni, mert amint nem hiszünk neki feltétel nélkül, máris ellene vagyunk. Catherine dokumentumfilmesként maga is rendelkezik ezzel a hatalommal, hiszen bár igazságokkal dolgozik, azok megítélését ő határozza meg. A férje is hasonló valósághajlító, aki kormányzati pénzek kiszervezését segíti elő mindenféle háttértörténetek gyártásával. Ám az elnyomó véleményformálás piksziséből irtó könnyű kiesni, így a lelkiismeretes filmkészítőt és családját egy mozdulattal képes befeketíteni a botrányos könyv saját igazságverziója.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.