El lehet képzelni, hová fokozódik a rettegés, amikor ez a kettő együtt jár. Az önellátásra képtelen fogyatékkal élőkről ritkán hallunk, pedig 100 ezer érintett család él Magyarországon. Rubi Anna filmjében idősödő anyák egy csoportját ismerhetjük meg, akik úgy döntöttek, hogy itt az ideje perben foglalkozni azzal, hogyha ők meghalnak, nincs emberhez méltó túlélési forma a gyermekeik számára.
A dokumentumfilm egy harminc évvel ezelőtti családi videóval nyit, ahol Ferike 8–10 évesen a saját világában lebeg, majd napjainkban látható ugyanott, ugyanúgy. Egyértelmű az üzenet, ez nem volt és nem is lesz jobb soha. Tévednénk azonban, ha azt hinnénk, ez önmagában bizonyító erejű a bíróság számára. A döntéshozók éveken át halogatják egy ellátó otthon kérelmét azzal, hogy a helyzet pontos felmérésére (hogy Feri elég fogyatékos-e) szakértő véleményére van szükség. S mit akarhatnak még ezek az anyák az óránkénti 60 forintos béren kívül, amellyel a napi 24 órás munkájukat ellentételezik?
Noha megkapjuk a teljes érzelmi skálát az örömteli közös pillanatoktól kezdve a szenvedésig, az utóbbiról rendre nagyon rövid jelenetekben beszél az alkotó. De a néző kényelme nem lehet prioritás egy dokuban, amely olyan emberekről szól, akiknek ott kezdődik az élet, ahol mi már elkapnánk a tekintetünket. Ettől függetlenül Az életem nélküled hatásvadászattól mentes, korrekt és tiszta képet ad a probléma jelenlegi állásáról, ami már önmagában nagy szó.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
