A férfi és női szerepkör átalakulása lerágott csont, olyannyira, hogy a nemek szerepkörének egyik legmeghatározóbb új kihívása az, hogy újra és újra meg kell hallgatnunk az átalakulásukról szóló históriát. Nagyon nehéz olyan irányból közelíteni meg a témát, amely (legalább az egyik nemnél) ne szemforgatásba vagy köldöknézegetésbe torkollna.
Az angol királyi család szerepe jó nagy átalakuláson ment át a fennállása óta, ma már inkább csak tévésorozatok és filmek témaadójaként látja hasznukat az ember.
Hihetetlen, hogy milyen gyorsan „regenerálódik” a társadalom teste még a nagyobb megpróbáltatások után is.
Kristen Wiig a maga glamúrtalanságában is valóságos őstehetség, aki, ha nem is behozta – hiszen ki ismeri egy vicc eredetét –, de népszerűvé tette a kínos női humort a vásznon (és a képernyőn).
Kétféle ember létezik: akinek elérnie nehéz a sikert, és akinek megtartania.
Akinek van családja, könnyen láthatja úgy, hogy az idill sokszor a borzalmak előszobája, és kizárólag arra jó, hogy még magasabbról essünk pofára, ha beüt a krach.
Netflixes űrutazós film Adam Sandlerrel, ezt hallva már el is képzeljük, amint a vizesnyolcas ezúttal az űrben csetlik-botlik, félrenyomkodja az irányító gombjait és – mivel altesti poén nélkül ritkán készül Sandler-film – összepiszkítja a szkafandert.
Oly sok várakozás után Denis Villeneuve végre leért a hegyről, kezében Frank Herbert kőtábláival, adaptációjának második része pedig még az elsőnél is monumentálisabb.
Minél komolyabban vesszük az űrutazás lehetséges elterjedését, annál jobban foglalkoztat minket, hogy mi lesz az itt maradókkal.
