A társadalom az elme, amelyben megszületik a gondolat, a film pedig a nyelv, amelyen kigördül. De milyen elméről árulkodik az a filmtrend, amelyben a kortárs európai alkotók sorra térnek vissza a társadalmi realizmushoz, ám a kitchen sink cinemák dühös fiataljai helyett a szabad világ tehetetlenét, a tanárt állítják mozgalmuk közepébe?
*
Vallási és faji hovatartozástól függetlenül nagyjából egy dologban értünk egyet, ez pedig a gyermekeink védelmének fontossága. Elsődleges tehát, hogy az alattuk szőtt szociális háló erős és lyukmentes legyen. E hálót a szociális színterek szálai alkotják, az azokat összefogó csomó pedig a pedagógus. Ha a színterek közt feszültség van, a csomón keletkezik nyomás, így akár ha a gyerek-iskola, iskola-család, iskola-nemzet, család-nemzet viszonylatok valamelyikében széthúzás van, a tanárnak lesz emberfeletti erőre szüksége, hogy egyben tartsa az egészet. Bőven megéri azért a 6 hét nyári szünetért…
A korábbi „tanáros filmek” fő problematikája az eltévelyedett diák és az őt útjára terelgető (Veszélyes kölykök; Osztály, vigyázz!), vagy épp a járt útról járatlanra le-letaszigáló tanító (Holt költők társasága; Mona Lisa mosolya) kapcsolatáról szóltak, de még amikor egy rosszul sikerült órai kísérletből elfajzó diktatúra a mozi témája (A hullám), a fókusz akkor is a tanuló és a tanár között marad. Ezzel szemben ebben az „új hullámban” az utolsó, amiről szó esik, az a gyerek maga. A pedagógus leválni kényszerül a tanításról, és különböző ellenerőkkel kerül szembe, hogy a munkáját egyáltalán elvégezhesse.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
