Tanárok a kortárs moziban

Üldöznek majd benneteket

Film

Ha valaha is társadalmunk aktuális közérzetéről akarunk tájékozódni, érdemes egy pillantást vetni a független, kortárs (film)művészetre, amely nemcsak azt mutatja meg, milyen problémák gyötörnek minket, hanem azt is, hogy azok hova vezetnek.

A társadalom az elme, amelyben megszületik a gondolat, a film pedig a nyelv, amelyen kigördül. De milyen elméről árulkodik az a filmtrend, amelyben a kortárs európai alkotók sorra térnek vissza a társadalmi realizmushoz, ám a kitchen sink cinemák dühös fiataljai helyett a szabad világ tehetetlenét, a tanárt állítják mozgalmuk közepébe?

 *

Vallási és faji hovatartozástól függetlenül nagyjából egy dologban értünk egyet, ez pedig a gyermekeink védelmének fontossága. Elsődleges tehát, hogy az alattuk szőtt szociális háló erős és lyukmentes legyen. E hálót a szociális színterek szálai alkotják, az azokat összefogó csomó pedig a pedagógus. Ha a színterek közt feszültség van, a csomón keletkezik nyomás, így akár ha a gyerek-iskola, iskola-család, iskola-nemzet, család-nemzet viszonylatok valamelyikében széthúzás van, a tanárnak lesz emberfeletti erőre szüksége, hogy egyben tartsa az egészet. Bőven megéri azért a 6 hét nyári szünetért…

A korábbi „tanáros filmek” fő problematikája az eltévelyedett diák és az őt útjára terelgető (Veszélyes kölykök; Osztály, vigyázz!), vagy épp a járt útról járatlanra le-letaszigáló tanító (Holt költők társasága; Mona Lisa mosolya) kapcsolatáról szóltak, de még amikor egy rosszul sikerült órai kísérletből elfajzó diktatúra a mozi témája (A hullám), a fókusz akkor is a tanuló és a tanár között marad. Ezzel szemben ebben az „új hullámban” az utolsó, amiről szó esik, az a gyerek maga. A pedagógus leválni kényszerül a tanításról, és különböző ellenerőkkel kerül szembe, hogy a munkáját egyáltalán elvégezhesse.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.