A legjobb forgatókönyveket az élet írja, mégis, amikor egy jól megírt filmet nézve visszakeressük a szerzőjét, 10-ből 4-szer Richard Linklater nevét dobja ki kereső. A két bizarr tehetség ezúttal együtt dolgozott, s megszületett Gary Johnson, egy létező férfi története, aki másodállásban magát bérgyilkosnak beállítva juttatta a rendőrség kezére a felbérlőit. A hírhedt figurát Glen Powell veszi fel, a végeredmény épp olyan random és kiszámíthatatlan, amilyenre Linklatertől számíthatunk.
Gary minden ízében unalmas alak, egy tipikus John Doe. Ez válik a hasznára, amikor be kell ugrania egy intézkedő rendőr helyett, hogy lépre csalja a mit sem sejtő bűnelkövetőket. Kiderül, hogy a férfi üres vászonszerű személyisége őstehetséggé teszi őt az identitások váltogatásában, és szalad is vele a szekér, amíg bele nem botlik a hipnotikus tekintetű Madisonba, aki bántalmazó férjét akarja elintéztetni vele. Gary nyomban beleszeret a nőbe, aki mézédes szavaival az események eldurvuló spiráljába rángatja bele a férfit.
Nehéz elhinni, hogy a rendező annyi próbálkozás után meg tudta találni azt a színteret, ahol nem ülnek úgy a súlytalan és parttalan párbeszédei, hogy azokat az ember ne imádná nyomban, de sikerült neki. A mű pszichológiai eszmefuttatásai okosak, a helyzetkomikum, az álcák (és a káromkodás) humorról árulkodnak, a film mégis kissé steril.
Tökéletlenségében hibátlan; ha megkérnénk az AI-t, hogy készítsen egy Richard Linklater-filmet, feltehetően ezt adná ki.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
