Bacsadi Zsófia

Ariane Louis-Seize első filmjének legnagyobb erénye a cukisága, ami talán kétes dicséret egy vámpíros film esetében.

Fejben szeretjük elválasztani a gondoskodást és a munkát; azt, amit önzetlenül adunk, illetve amit fizetségért csinálunk.

Lee Daniels valószínűleg jót akart. A Szabadíts meg a gonosztól azért is irritáló élmény, mert a jó szándék és a koherensnek szánt szerkezet fokozatosan és szemmel láthatóan hullik darabokra. A rendező megtörtént eset alapján dolgozott: egy egyedülálló anyát és három gyermekét állítólag démonok kezdték gyötörni, amikor a 2010-es években egy indianai városkába költöztek.

Míg más idősödő rendezők a relevancia elvesztésével küszködnek, Agnieszka Holland talán még le is adna a rá irányuló figyelemből. A nálunk nyáron bemutatott 2023-as Zöldhatár című filmje kapcsán érdemes számba venni magát az életművet is.

A hollót nem hagyják békében nyugodni, pedig ráférne.

Már az is hallott Longlegsről, aki nem akart, a filmet övező intenzív gerillamarketingnek köszönhetően.

Remélhetőleg maguk a Monty Python tagjai sem vennék zokon az összehasonlítást, miszerint néhány közeli örökösüket Új-Zélandon találjuk.

Sam H. Freeman és Ng Choon Ping feszült és szexi filmje szinte már megbotránkoztató módon ábrázolja a vágy, a gyűlölet és a hatalom kényelmetlen összefonódásait.

Zachary Wigon pszichológiai thrillere/szexkomédiája szándékosan kicsi ambíciókkal operál.

Mintha csak a 2009-es Őrült szív párdarabját látnánk.

Katie Robbins a legjobbkor adaptálta Colin O’Sullivan The Dark Manual című regényét: tetőfokára hág a mesterséges intelligencia térnyerése feletti szorongás.

Egyes bűnözők életeket oltanak ki, mások életet adnak – szólt az Istent játszva című vérfagyasztó HBO-dokusorozat mottója.