Az eredeti darab különlegessége a kor- és gendersemleges szereposztás, de valljuk be, valójában a címszerepet játszó Ian McKellen lopta el a show-t. A nyolcvanas éveit taposó színészlegenda először 1971-ben alakította a kétségek közt őrlődő dán herceget, és 50 év múltán szinte változatlan elánnal tért vissza a színpadra. Mathias engedi, hogy minden szem az atletikus teljesítményt nyújtó McKellenre szegeződjön, ám közben a darab számos kulcsfontosságú aspektusáról megfeledkezik.
Mindezzel együtt tagadhatatlan, hogy a darab filmfeldolgozása erős érv a médium színházi atmoszférát kiegészítő lehetőségei mellett. Mathias komolyan átgondolta, mit adhat a film egy színpadi előadáshoz, mivel kárpótolhat az egyszeri, hús-vér jelenlét elvesztéséért. A rendező az eredeti helyszínt, a Theatre Royal Windsor épületét használja – szó szerint annak minden zegzugát, szépet és csúfat egyaránt –, hogy újrateremtse előadását. Shakespeare Hamletje bővelkedik az önreflexív pillanatokban – hősei gyakran maguk is színjátékok rendezőivé, előadóivá és nézőivé válnak – és ezt Mathias maximálisan ki is használja. Hamlet voyeur, aki igyekszik kifürkészni testvérgyilkos nagybátyja/mostohaapja titkait; ilyenkor McKellen a színház erkélyeiről és széksoraiból leskelődik. Hű cinkosa és diáktársa, Horatio (Ben Allen) pedig egy kézi kamerával felszerelkezve rója a nézőteret, hogy megörökítse a trónbitorló Claudius (Jonathan Hyde) várva várt önleleplezését és Hamlet megállíthatatlan önsorsrontását. Maguk a színészek is felszabadulnak a megnyíló, változatos terekkel; így az eredeti előadásban öncélúnak tetsző megoldások is jobban működnek, például a szobabiciklin tekerve duzzogó Hamlet monológja.
Mathias feldolgozásának bizonyos gyengeségeit azonban a filmes fordítás sem tudja kiküszöbölni. A darab olyan súllyal nehezedik a szenzációértéket hordozó McKellen vállaira, hogy a közte és a többi figura között bonyolódó komplex viszonyrendszer kidolgozatlan marad. Shakespeare művének nőalakjai alapvetően csiszolatlanok és a rendező a legkisebb erőfeszítést sem teszi ennek ellensúlyozására. Alis Wyn Daviesnek mindössze egy gitár és néhány zenés betét segítségével kellene mélységet adni Opheliának, aki így leginkább Taylor Swiftre hajaz. Hamlet bizarr, ambivalens udvarlási kísérletei a szerepek közti súlykülönbség miatt pedig értelmüket vesztik. A bűnben egyesülő királyi pár, Gertrude (Jenny Seagrove) és Claudius önmagukban és párban is statikusak maradnak; a bennük megbúvó bűntudat és a vágy izgalmas egyvelegét sem a darab, sem a film nem fedezi fel mélységében (ebben a tekintetben még Robert Eggers Az északija is jobban teljesít). Valódi, hihető kapcsolódás csupán Hamlet és a szelíd Horatio között bontakozik ki; kettejük szilárd, mély szövetsége szinte a szerelem határát súrolja, ami új fényben tünteti fel a két hős sokszor látott és játszott viszonyát (ezt pedig a McKellen és Allen közötti jelentős korkülönbség csak tovább árnyalja).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
