Mindenki rendkívül feszült az egyszerre tekintélyt és lepusztultságot sugárzó családi birtokon, a szeszélyes apa időnként napokra eltűnik a sűrű, sötét erdőben, majd meztelenül és véresen tér haza. A felnőttek idegesen suttognak a zárt ajtók mögött, a kislányt pedig rémálmok és asztmarohamok gyötrik. A dokumentumfilmeken edződött Alexander J. Farrell nem finomkodik a szimbolizmussal: a setét családi fészek falait vadásztrófeák borítják, a borús tekintetű apa egy hatalmas szőrmebundába burkolva indul a rengeteg felé, és gyakorta láthatjuk a bíborszínű teliholdat is. Semmi kétség, a család körül vérfarkas ólálkodik.
Ha a film nem volna egyébként is slendrián, a dolgát akkor is nehezítené, hogy épp ebben az évben debütált az 1941-es klasszikus Farkasember allegorikus újragondolása, amelyben Christopher Abbott férfiúi autoritásában bizonytalan családapája vérfarkasként cincálja szét a családi békét. Ott is sokat kell várnunk, míg megpillanthatjuk a szörny pofáját – Farrell sem sieti el a dolgot. Olyan óvatosan építi a feszültséget, hogy szinte már elveszítjük az érdeklődésünket, miközben a film elejétől fogva erős sejtésünk van, hogy miben sántikál a papa. A rendező mesei hangulatkeltéssel próbálja betömködni a cselekményben tátongó lyukakat, miközben a végkifejlettel saját gondosan építgetett allegóriáját is megöli.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
