Ugyanakkor könnyen le is térhet megszokott pályáról, és megszállottságba fordulhat, ahonnan a gyászoló nem tud kikecmeregni. Gyászunkban a lehetetlent kívánjuk: bárcsak újra látnánk a szerettünket, csak még egyszer beszélhetnénk, csak még egyszer megölelhetnénk! John Ajvide Lindqvist 2005-ös regényében valóra váltja a kívánságot, ami enyhülés helyett még intenzívebb fájdalmat hoz az itt maradtaknak. Az Élőhalottak! hangulatában Lindqvist többi regényfeldolgozásának rokona; a szomorkás, mágikus realizmus felé húz, mint a svéd szerző melankolikus trollmeséje (Határeset, 2018) és borongós vámpírtörténete (Engedj be! 2008).
Egy norvég sztenderdek szerint forró nyári napon különös légköri jelenségek és elektromos zavarok bolygatják meg az oslói lakosok életét. Miután minden elcsendesül, a halottak feltámadnak: a föld alól kapargatják koporsójuk falát, hazabotorkálnak a ravatalról, és felébrednek a klinikai halál állapotából. Az elsőfilmes Thea Hvistendahl nem a tömegesnek tetsző természetfeletti esemény társadalmi hatásaira összpontosít, hanem három család szűk szemszögén keresztül ás a feltámadás érzelmi és pszichológiai hatásainak mélyére. Anna (Renate Reinsve) nemrég vesztette el kisfiát, Eliast, és a maga esetlen módján gondoskodni igyekvő apját (Bjørn Sundquist) is eltaszítja magától. A komikus David (Anders Danielsen Lie) felesége, Eva (Bahar Pars) autóbalesetben hal meg, magára hagyva a férfit kamasz gyerekeikkel. Az idős Tora (Bente Børsum) pedig élettársát, Elisabetet (Olga Damani) gyászolja. Mindannyiukhoz visszatérnek a szeretett halottak: bár környezetükre alig reagálnak, hozzátartozóik féltő gonddal ápolják, táplálják őket. Hvistendahl filmjének trükkje, hogy az élők halottnak, a halottak pedig egy kicsit még halottabbnak tetszenek – mintha mindenki csak imitálná az életet. E nyomasztó, ólmos hangulat átadásában remekel leginkább az alkotás; a tapintható, szagolható atmoszféra viszont súlyos áldozatokkal jár a tempó és a cselekmény oldalán. Az Élőhalottak! leginkább egy patologikus érzelmi állapot terjengős leírása, ahol a gyászolók a végletekig ámítják magukat szeretteik látszatjelenlétével, ami időszakosan megkönnyebbülést hoz. Csak lassan döbbennek rá, hogy a visszatérés rettenetesebb, mint maga a veszteség. Az egyetlen fordulatnak nevezhető esemény a holtak enervált támadása az élők ellen – itt sem a zombifilmek megszokott vérbőségével kell számolnunk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
