Film

Feltámadunk!

Thea Hvistendahl: Élőhalottak!

Kritika

A gyász furcsa tudatállapot; egyfelől természetes folyamat, el kell telnie elkerülhetetlenül, lerövidíteni, enyhíteni nem lehet.

Ugyanakkor könnyen le is térhet megszokott pályáról, és megszállottságba fordulhat, ahonnan a gyászoló nem tud kikecmeregni. Gyászunkban a lehetetlent kívánjuk: bárcsak újra látnánk a szerettünket, csak még egyszer beszélhetnénk, csak még egyszer megölelhetnénk! John Ajvide Lindqvist 2005-ös regényében valóra váltja a kívánságot, ami enyhülés helyett még intenzívebb fájdalmat hoz az itt maradtaknak. Az Élőhalottak! hangulatában Lindqvist többi regényfeldolgozásának rokona; a szomorkás, mágikus realizmus felé húz, mint a svéd szerző melankolikus trollmeséje (Határeset, 2018) és borongós vámpírtörténete (Engedj be! 2008).

Egy norvég sztenderdek szerint forró nyári napon különös légköri jelenségek és elektromos zavarok bolygatják meg az oslói lakosok életét. Miután minden elcsendesül, a halottak feltámadnak: a föld alól kapargatják koporsójuk falát, hazabotorkálnak a ravatalról, és felébrednek a klinikai halál állapotából. Az elsőfilmes Thea Hvistendahl nem a tömegesnek tetsző természetfeletti esemény társadalmi hatásaira összpontosít, hanem három család szűk szemszögén keresztül ás a feltámadás érzelmi és pszichológiai hatásainak mélyére. Anna (Renate Reinsve) nemrég vesztette el kisfiát, Eliast, és a maga esetlen módján gondoskodni igyekvő apját (Bjørn Sundquist) is eltaszítja magától. A komikus David (Anders Danielsen Lie) felesége, Eva (Bahar Pars) autóbalesetben hal meg, magára hagyva a férfit kamasz gyerekeikkel. Az idős Tora (Bente Børsum) pedig élettársát, Elisabetet (Olga Damani) gyászolja. Mindannyiukhoz visszatérnek a szeretett halottak: bár környezetükre alig reagálnak, hozzátartozóik féltő gonddal ápolják, táplálják őket. Hvistendahl filmjének trükkje, hogy az élők halottnak, a halottak pedig egy kicsit még halottabbnak tetszenek – mintha mindenki csak imitálná az életet. E nyomasztó, ólmos hangulat átadásában remekel leginkább az alkotás; a tapintható, szagolható atmoszféra viszont súlyos áldozatokkal jár a tempó és a cselekmény oldalán. Az Élőhalottak! leginkább egy patologikus érzelmi állapot terjengős leírása, ahol a gyászolók a végletekig ámítják magukat szeretteik látszatjelenlétével, ami időszakosan megkönnyebbülést hoz. Csak lassan döbbennek rá, hogy a visszatérés rettenetesebb, mint maga a veszteség. Az egyetlen fordulatnak nevezhető esemény a holtak enervált támadása az élők ellen – itt sem a zombifilmek megszokott vérbőségével kell számolnunk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.