A láthatatlan fény
A háborús filmek olyanok, mint a nagyszülők történetei: míg néhány évtizede lenyűgöztek, mára már kicsit túl jól ismerjük azokat.
A háborús filmek olyanok, mint a nagyszülők történetei: míg néhány évtizede lenyűgöztek, mára már kicsit túl jól ismerjük azokat.
Egy film mindig a nézőjében futó narratíva szerint alakul, így történhet, hogy egy családi házivideó-gyűjtemény egyszerre lehet idilli vígjáték és pszichothriller a saját elméjébe szoruló anyáról.
Azt tudjuk, hogy mi történik, amikor egy kisebb ország leválik a Szovjetunióról és szabadon, ám egyedül próbál meg érvényesülni gazdaságilag...
Lassan már majd’ minden holdtöltére jut egy efféle „Poirot-film”.
Fogjuk mindazt a zabolátlan indulatot, gyűlöletet, haragot és félelemtől vezérelt durvaságot, amelyet gyerekként megélünk, helyezzük be egy túlcivilizált jóléti társadalom lefedett terráriumába, majd figyeljük, amint a felpaprikázott hangyaboly sorba rendeződik, hátukon a saját testsúlyuk többszörösét cipelve elfojtásból. Tulajdonképpen ez a felnőtt lét, amelynek kvintesszenciája Paprika Steen filmjének élethű szülői munkaközössége.
Fejlődő világunkban az egyik legnagyobb változáson kétségtelenül az apaszerep esett át.
Talán még az éhesebb kultúrafogyasztók esetében is igen alacsony lehet annak a havi átlaga, ahányszor a bécsi pop- vagy pláne underground zenére gondolnak, ezért is van itt az ideje Philipp Jedicke dokumentumfilmjének, amely hús-vér emberekkel tölti meg a nézők témával kapcsolatos asszociációit
Bár az érzékenyítés korát éljük, az ítélkezést ugyanolyan hirtelen és kategorikusan éljük meg, mint korábban (szerencsére ma már egész más okokból helyezzük a vörös pöttyöt bárki homlokára).