Dűne – második rész

Oly sok várakozás után Denis Ville­neuve végre leért a hegyről, kezében Frank Herbert kőtábláival, adaptációjának második része pedig még az elsőnél is monumentálisabb.

Akinek megvolt a Csillagok háborúja, a Mátrix, a Biblia vagy bármilyen hasonló kasszasiker, az tudja, hogy miről szól a Dűne.

A rabszolgasorsba taszított nép a kilátástalanságtól szabadságot vizionál, és transzgenerációs tévképzeteit jövendölésnek gondolva vár valakire, aki kivezeti az elnyomásból. A rögös utat általában Bölcsességek könyvébe illő monológok, borítóképgyanús beállítások és más kultúrákból, vallásokból vett szimbólumok szegélyezik, hogy mindenki érezze, itt most valami önmagunknál nagyobbnak vagyunk a szemtanúi. Denis Villeneuve-nél ezt talán senki nem bizonyítja jobban. A világot, amelyet az első rész során megrajzolt, most aprólékosan kiszínezi, mondandóját lehengerlő látvánnyal, legtöbb figuráját spin-offot érő történettel árnyalja.

Paul és állapotos édesanyja a fremenek között talál menedéket, akik – egy morpheusi elvakultságot mutató vezető uszításának hatása alatt – a megváltót kezdik belelátni a fiúba. Ő azonban ragaszkodik halandóságához és az azzal járó szerelemhez, ezért egyszerű harcosként akar beilleszkedni a törzsbe. Eközben a gorbacsovi imázst csókkal is mélyítő Vladimir Harkonnen az unokaöccsével, a rémálomarcú fő gonosszal kiegészülve vadászik a hercegre. A nagy háború és a birodalom hierarchiájának újraszerveződése egyre elkerülhetetlenebb, a kérdés csupán annyi, hogy Paul hajlandó-e vállalni a megváltói szerepet, vagy szembe tud szegülni a sorsával.