Stand-up

Jól fizetett hóhér

Ricky Gervais: Armageddon

Kritika

A tabutémák köztudatbéli státuszára és vele a társadalmi progresszióra az egyik legnagyobb befolyással a filmipar bír, az adunak számító kényelmi tényezőt leginkább kiszolgáló streaming szolgáltatók tehát a közgondolkodást fényező szerszám hegyének tekinthetők.

A piac vezető platformja pedig tudja és játssza is a szerepét, lendületesen formálva a rasszizmusról, illetve a nemi és szexuális diverzitásról alkotott véleményünket. Csupán egyet kiemelve ezek közül, a Netflix elérte például, hogy a 2018-tól 2021-ig tartó időszakban főszereplőik vagy társfőszereplőik 55 százalékban nők legyenek; még ha olykor ezek a produkciók olyanok is, mint az Anya vagy a Rachel Stone – Mindent vagy semmit.

Ám tudvalevő, hogy minél nagyobb erővel tör előre egy elv, annál nagyobb ellenerőt generál, így a teljes nyugati civilizációt ébren tartó kérdések is egyre nagyobb és hangosabb konzervativizmusba, gyűlöletbe ütköznek. A Netflix e téren is egy betömésre váró piaci rést lát, ezért érzékeny műsoraival egy időben finoman propagálja a cancel culture túlélőit is (lásd: A második esélyek királya vagy a Depp v Heard), illetve itatóhelyévé, Mojo Dojo Casa House-ává válik az olyan humoristáknak, mint Bill Burr, Dave Chappelle vagy Tom Segura, akik munkásságuk jó részét a woke elleni felszólalásra építik. Ennek az igyekezetnek a kiemelkedő alakja Ricky Gervais, aki még saját elmondása szerint is gyakorlatilag bármit mondhatna, a Netflix simán hagyná.

Gervais a maga tagadhatatlan tehetségével a cancel culture kódját is feltörte, kis túlzással egyfajta „buzi, aki eltöröl”-nek nevezhető mechanizmussal egyenesen a gócpontba nyúl a poénokért. Nemhogy kerüli, de űzi, hajtja azokat a kijelentéseket, amelyeknek töredékéért mást habozás nélkül taposna el bőrcipőjével a tudatos fogyasztó. A rég bejáratott vallási poénjai, a testi és szellemi fogyatékkal élők égetése, és a haldokló gyerekekből táplálkozó, már-már védjegyévé váló poénjai most is erősek. De mint a rántotta, amely egyszeriben túl tojásízű lesz, úgy fordul ki a néző szájából az Armageddon. Gervais szövegei mindig is jobban működtek szituációkban feloldva. A párbeszéd adta adok-kapok, a hétköznapiságban kevésbé öncélúnak ható abszurditás és a nevetségesen isteni figurái sokkal jobban felveszik a humorát, mint a hígítás nélkül arcunkba okádott stand-upjai. Mert idővel mindig túlságosan önmaga lesz (ezt tudja is magáról, ezért nem vállalt soha harmadik évadokat, amíg nem jött a Netflix, hogy meggyőzze az ellenkezőjéről az After Life – Mögöttem az élettel), amit épp annyira hiba számon kérni egy stand-uposon, amennyire a rántottán a tojásízt, de akkor is kellemetlen. Korábbi specialjai is ebbe az irányba tendáltak, a mostani azonban végképp csak aköré épül, hogy woke-alapon megbotránkoztasson. És bár ez hibátlanul megy neki, az egydimenziós humor ilyen formában nem több, mint a celebparódiákra vagy hangutánzásra épülő performance.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.