Stand-up

Jól fizetett hóhér

Ricky Gervais: Armageddon

Kritika

A tabutémák köztudatbéli státuszára és vele a társadalmi progresszióra az egyik legnagyobb befolyással a filmipar bír, az adunak számító kényelmi tényezőt leginkább kiszolgáló streaming szolgáltatók tehát a közgondolkodást fényező szerszám hegyének tekinthetők.

A piac vezető platformja pedig tudja és játssza is a szerepét, lendületesen formálva a rasszizmusról, illetve a nemi és szexuális diverzitásról alkotott véleményünket. Csupán egyet kiemelve ezek közül, a Netflix elérte például, hogy a 2018-tól 2021-ig tartó időszakban főszereplőik vagy társfőszereplőik 55 százalékban nők legyenek; még ha olykor ezek a produkciók olyanok is, mint az Anya vagy a Rachel Stone – Mindent vagy semmit.

Ám tudvalevő, hogy minél nagyobb erővel tör előre egy elv, annál nagyobb ellenerőt generál, így a teljes nyugati civilizációt ébren tartó kérdések is egyre nagyobb és hangosabb konzervativizmusba, gyűlöletbe ütköznek. A Netflix e téren is egy betömésre váró piaci rést lát, ezért érzékeny műsoraival egy időben finoman propagálja a cancel culture túlélőit is (lásd: A második esélyek királya vagy a Depp v Heard), illetve itatóhelyévé, Mojo Dojo Casa House-ává válik az olyan humoristáknak, mint Bill Burr, Dave Chappelle vagy Tom Segura, akik munkásságuk jó részét a woke elleni felszólalásra építik. Ennek az igyekezetnek a kiemelkedő alakja Ricky Gervais, aki még saját elmondása szerint is gyakorlatilag bármit mondhatna, a Netflix simán hagyná.

Gervais a maga tagadhatatlan tehetségével a cancel culture kódját is feltörte, kis túlzással egyfajta „buzi, aki eltöröl”-nek nevezhető mechanizmussal egyenesen a gócpontba nyúl a poénokért. Nemhogy kerüli, de űzi, hajtja azokat a kijelentéseket, amelyeknek töredékéért mást habozás nélkül taposna el bőrcipőjével a tudatos fogyasztó. A rég bejáratott vallási poénjai, a testi és szellemi fogyatékkal élők égetése, és a haldokló gyerekekből táplálkozó, már-már védjegyévé váló poénjai most is erősek. De mint a rántotta, amely egyszeriben túl tojásízű lesz, úgy fordul ki a néző szájából az Armageddon. Gervais szövegei mindig is jobban működtek szituációkban feloldva. A párbeszéd adta adok-kapok, a hétköznapiságban kevésbé öncélúnak ható abszurditás és a nevetségesen isteni figurái sokkal jobban felveszik a humorát, mint a hígítás nélkül arcunkba okádott stand-upjai. Mert idővel mindig túlságosan önmaga lesz (ezt tudja is magáról, ezért nem vállalt soha harmadik évadokat, amíg nem jött a Netflix, hogy meggyőzze az ellenkezőjéről az After Life – Mögöttem az élettel), amit épp annyira hiba számon kérni egy stand-uposon, amennyire a rántottán a tojásízt, de akkor is kellemetlen. Korábbi specialjai is ebbe az irányba tendáltak, a mostani azonban végképp csak aköré épül, hogy woke-alapon megbotránkoztasson. És bár ez hibátlanul megy neki, az egydimenziós humor ilyen formában nem több, mint a celebparódiákra vagy hangutánzásra épülő performance.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

Aki én vagyok

Az amerikai dokumentarista fotográfia egyik legfontosabb alakjának munkáiból először láthatunk önálló kiállítást Magyarországon. A tárlat érzékenyen és empatikusan mutat fel női sorsokat, leginkább a társadalom peremére szorult közösségek tagjainak életén keresztül. A téma végigkísérte Mark egész életművét, miközben ő maga sem nevezte magát feminista alkotónak. A művek befogadása nem könnyű élmény.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.

Cserealap

Szabad jelzést adhat a XII. kerületi önkormányzat Schmidt Máriáék érdekeltségének a Városmajor melletti nagyarányú lakásépítési projektre. Cserébe a vállalat beszállna a nyilas terror áldozatai előtt tisztelgő, régóta tervezett emlékmű finanszírozásába.