Stand-up

Jól fizetett hóhér

Ricky Gervais: Armageddon

Kritika

A tabutémák köztudatbéli státuszára és vele a társadalmi progresszióra az egyik legnagyobb befolyással a filmipar bír, az adunak számító kényelmi tényezőt leginkább kiszolgáló streaming szolgáltatók tehát a közgondolkodást fényező szerszám hegyének tekinthetők.

A piac vezető platformja pedig tudja és játssza is a szerepét, lendületesen formálva a rasszizmusról, illetve a nemi és szexuális diverzitásról alkotott véleményünket. Csupán egyet kiemelve ezek közül, a Netflix elérte például, hogy a 2018-tól 2021-ig tartó időszakban főszereplőik vagy társfőszereplőik 55 százalékban nők legyenek; még ha olykor ezek a produkciók olyanok is, mint az Anya vagy a Rachel Stone – Mindent vagy semmit.

Ám tudvalevő, hogy minél nagyobb erővel tör előre egy elv, annál nagyobb ellenerőt generál, így a teljes nyugati civilizációt ébren tartó kérdések is egyre nagyobb és hangosabb konzervativizmusba, gyűlöletbe ütköznek. A Netflix e téren is egy betömésre váró piaci rést lát, ezért érzékeny műsoraival egy időben finoman propagálja a cancel culture túlélőit is (lásd: A második esélyek királya vagy a Depp v Heard), illetve itatóhelyévé, Mojo Dojo Casa House-ává válik az olyan humoristáknak, mint Bill Burr, Dave Chappelle vagy Tom Segura, akik munkásságuk jó részét a woke elleni felszólalásra építik. Ennek az igyekezetnek a kiemelkedő alakja Ricky Gervais, aki még saját elmondása szerint is gyakorlatilag bármit mondhatna, a Netflix simán hagyná.

Gervais a maga tagadhatatlan tehetségével a cancel culture kódját is feltörte, kis túlzással egyfajta „buzi, aki eltöröl”-nek nevezhető mechanizmussal egyenesen a gócpontba nyúl a poénokért. Nemhogy kerüli, de űzi, hajtja azokat a kijelentéseket, amelyeknek töredékéért mást habozás nélkül taposna el bőrcipőjével a tudatos fogyasztó. A rég bejáratott vallási poénjai, a testi és szellemi fogyatékkal élők égetése, és a haldokló gyerekekből táplálkozó, már-már védjegyévé váló poénjai most is erősek. De mint a rántotta, amely egyszeriben túl tojásízű lesz, úgy fordul ki a néző szájából az Armageddon. Gervais szövegei mindig is jobban működtek szituációkban feloldva. A párbeszéd adta adok-kapok, a hétköznapiságban kevésbé öncélúnak ható abszurditás és a nevetségesen isteni figurái sokkal jobban felveszik a humorát, mint a hígítás nélkül arcunkba okádott stand-upjai. Mert idővel mindig túlságosan önmaga lesz (ezt tudja is magáról, ezért nem vállalt soha harmadik évadokat, amíg nem jött a Netflix, hogy meggyőzze az ellenkezőjéről az After Life – Mögöttem az élettel), amit épp annyira hiba számon kérni egy stand-uposon, amennyire a rántottán a tojásízt, de akkor is kellemetlen. Korábbi specialjai is ebbe az irányba tendáltak, a mostani azonban végképp csak aköré épül, hogy woke-alapon megbotránkoztasson. És bár ez hibátlanul megy neki, az egydimenziós humor ilyen formában nem több, mint a celebparódiákra vagy hangutánzásra épülő performance.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.