Az erről szóló filmek is, minimum a Csillagok között óta legalább annyira koncentrálnak a megszakadt kapcsolatokra, mint a jelenség szellemi-evolúciós oldalára. A Constellation igyekszik megversenyeztetni a két célkitűzést, de míg az életben talán győzedelmeskedhet a tudomány, a képernyőn esélye sincs az észnek az érzelmekkel szemben.
A nemzetközi űrállomáson egy új halmazállapot kutatásán dolgoznak, ám amikor a hajót eltalálja valami, a legénységének mihamarabb vissza kell jutnia az anyabolygóra. Bár a projekt vezetője – afféle földi kibicként – követeli, hogy a kísérleti eszközt is hozzák vissza, az egyedül maradt Jo csakis a lányára tud gondolni. S e gondolatok egyre-másra alternatívnak tűnő univerzumokkal borzolják a kétségbeesett nő elméjét.
Az űrhajós filmekben mindig van valami szorongató, mert kérlelhetetlenül emlékeztetnek a halandóságra. Az elveszett asztronautáéra, akiről az égre nézve sejtjük, hogy ott van valahol, de már nincs vele kapcsolatunk, és még ennél is jobban az itt maradókéra, akiknek fentről nézve végképp világossá válik a kisszerűségük. A sorozatban ábrázolt furcsa, reverz keszonbetegség szinte eltörpül emellett, mégis felkavaró, amit a jól tartott titkok, egy esetleges doppelgänger szál és a sci-fik új generációs Sigourney Weaver-e (Noomi Rapace) is növel.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
